Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 2. szám - Féja Géza: Az Avar utca nagy öregje

ingjei voltak, de naponta tisztát váltott. Annyira gazdag volt bévül, hogy megen­gedhette magának ezt az ellenfényú'zést. 1969 elején három rohamot intézett ellenem egy alattomos kór, hónapokig nem láttam. Fölépülésem után is csak vánszorogtam, mire elértem az Avar utcába, ő került kórházba. Egy hét múltán már otthon találtam, három óra hosszat ültem az ágyánál, de csak olykor ébredt fel néhány percre, ilyenkor élénk volt, azonnal kapcsolt, jó­ízűen nevetett, kezébe vette a boros poharat néhányat kortyolt, és máris elszunnyadt. Szemgyulladást kapott, átterjedt az arcára, tüzes pír lepte el. „A, a, á... a, a, á” — mondogatta néha, mintha régen dúdolt gyermekdalt próbálgatna. Néha megszó­lalt: — Fáj. — Hol? — kérdeztük. A fejére mutatott; esztendők óta agyérelmeszesedés gyötörte. Ismét elszunnyadt, észrevétlen akartam távozni, de fölserkent, csak nézett, és integetett a kezével. Szeme tele volt meghatottsággal, mintha végső búcsút venne. Alig bírtam uralkodni magamon. Sietve távoztam. Egyik délelőtt telefonált a felesége, hogy haldokolni kezdett, de orvosa két injekció­val megállította az agóniát, kórházba vitték, eszméletlenül fekszik. Borzalmas órák következtek. A kórházban két nap múltán visszanyerte az eszméletét. Mikor meglátogattam, teljesen magánál volt. Már hetek óta nem evett, a bort is visszautasította, mert az első korty után csuklani kezdett. Tűk és csövek a testében, de megismert, szabályos mon­datokban beszélt. Feje még szebb volt, mintha láthatatlan művész az utolsó esetleges­séget is lesimította volna róla, a lényeg maradt meg, az, akit csak szeretni lehetett. Bejött a nővér, hogy vége a látogatásnak; utoljára nézett a szemembe. Más volt a te­kintete, mint legutóbb, meghatottságnak a nyomát sem éreztem, különös átszelle­mült bátorsággal nézett reám, mint aki már belelátott a titokba, végigélt egy agóniát, és most bíztat, hogy ne„ féljetek”. Azután, amennyire bírta, maradék erejével a szá­ját nyújtotta felém. Odahajoltam, megcsókolt. Reáborultam, majd megsimogattam a fejét, rövidre nyírt diákos haját. Távoznunk kellett, az ajtóban megállottám. Most már a messzeségbe nézett, mint aki mindent elvégzett ezen a földön. Éjjel megkezdő­dött az immár meg nem állítható agónia. í

Next

/
Oldalképek
Tartalom