Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - Féja Géza: Az Avar utca nagy öregje
— Pethő Sándor küldi — mondottam. Megenyhült, kezet szorított: — Add tovább! — (T. i. a kézszorítást.) Néhány esztendő múltán kéziratot hozott Budafoki úti lakásomra, kemény födelű iskolai füzetekbe írta, Finis Austriae volt a címe, jó sokára, midőn végre megjelent, Egy ceruza története lett belőle. Ezt a regényt is a szlovákiai Kazinczy Szövetkezettel akartam kiadatni, de nem tudtam azonnal elintézni az ügyet, várnom kellett, míg igazgatója Budapestre érkezik. Egyik este kevéssel tíz óra után csöngettek. Ter- sánszky volt, le sem akart ülni, egy pihőre kérdezte: — Mit szólsz a regényemhez? — Remekmű. — Kiadjátok? — Délután értesültem, hogy holnap érkezik Szent-lvány József, vállalta Szabó Pál Anyaföldjét, bizonyára a tiédet is kiadja. Mindent elkövetek érdekében, hiszem, hogy sikerrel. Szeme tűzben égett: — Intézd el azonnal! — Jenőkém, éjszaka van, Szent-lvány pedig csak holnap reggel ül vonatra. — Az engem nem érdekel. Félreértés ne essék, színjózan volt, az idegláz beszélt belőle. Mint néhány nap múltán megtudtam, heteken keresztül hiába járt laptól lapig, s zörgetett a kiadók ajtaján. Még sohase láttam ennyire izgatottnak, először és utoljára panaszkodott ilyen vadul, kitört egész keserve: — Midőn a háború előtt feljöttem Pestre, kőmíveseknél dolgoztam. Ha megmaradok kőmívesnek, ma legalábbis pallér volnék. Hiába kérleltem, hajthatatlan maradt: — Add ide a kéziratot. — Könyörgöm, várj holnapig. — Egy percig sem. — Mit csinálsz véle? — Bevágom a Dunába. Mégse vágta be. Azóta, ha írtam róla, mindig megemlítettem kéziratban várakozó remekét, ő pedig, midőn találkoztunk, messziről kiáltotta: — Olvastam. A regény csak 1948-ban jelent meg, utószavában megemlíti, hogy többen évtizedek óta ismerik „szerény munkáját”, s akadt, aki irodalomtörténetében is méltatta. A Budafoki úti lakásomon történt jelenet óta kávéházakban találkoztunk, mígnem az Avar utcába költözött, és ott is ragadt, hogy miért, erre mind e napig nem tudok kielégítő választ adni. A Déli vaspálya sínéi mentén épült ez az utca, kedves házak simulnak egymáshoz, a serdülő leányok kezicsókolommal köszöntenek, de különben mozdonyok sípolnak és visítanak, mint a megveszekedett, sínek csikorognak, akár a vasfogak, száll a kőszénporral elegyített füst ernyedetlenül. Párhuzamosan fut véle a higgadt, nyugodt Győri út, kedves kis utcák is találhatók erre földszintes házakkal, mintha vidéken járnánk. Tersánszky mégis az Avar utcához ragaszkodott, mert — úgymond — megszokta a zajt meg a füstöt, immár élni sem tudna nélkülök. Talán az elmaradt nagy utazások illúzióját adta néki ez a környék? Reggelente, midőn sebes léptekkel igyekezett a vasúti híd felé, úgy érezte, hogy messzi útra kél? Igénytelensége marasztotta? A házban és környékén teremtett baráti kapcsolatok? Mindenesetre úgy élt itten, akár szülőföldjén. Azonnal tegező viszonyba került a levélhordóval, a szatóccsal, a tisztes ipar mestereivel nemkülönben. A vasúti hídnál ült egy koldus, ha 21
