Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - Féja Géza: Az Avar utca nagy öregje
Jenő megjelent harsány szervusszal üdvözölték egymást. Már az ötvenes évek elején történt, hogy Tersánszky Ifjú leány társaságában kelt át a hídon. A koldus ültében meghajolt: — Szervusz, Jenőkém. — Szervusz — hangzott a vidám válasz, és Jenő tovább haladt szíve hölgyével, néhány lépés után azonban megállóit, majd egyedül tért vissza: — Te, nincsen nálam pénz, és be akarom vinni a nőt egy presszóba. Kölcsönözz holnapig húsz forintot. A koldus alig bírt szólani a megilletődéstől: — Jenőkém, nem húsz, de kétszáz forintra is jó vagy nékem. Másnap Tersánszky negyven forintot adott „tartozása” fejében. Úgy vélem, előző nap is zsebében volt a pénz, csupán azért kért kölcsön, hogy ürügye legyen nagyobb adományra. Mert amennyire hetyke volt fölfelé, annyira gyengéden viselkedett lefelé, végsőkig tisztelte az elesettek és megalázottak érzékenységét. A harmincas években gyakran megfordultunk Buda kis kocsmáiban. A mai ember el sem tudja képzelni, hogy milyen meghitt helyek voltak ezek, mintha gyermekkorunk udvarán ültünk volna. Öreg fák alatt pihentünk meg nyaranta, a palánk mentén orgonabokrok, a tornácon leánderek. Avar néni külön serpenyőben sütötte kinek-kinek a rostélyost vagy a lacipecsenyét, úgy tálalta elénk. Bernát úr csak libával traktált, az udvar mélyében öreg kemence állott, abban sütötte, csupán a lévai kálvinista parasztasszonyok készítették ilyen ropogósán porhanyósra. Az írók Pistája apósának a borait mérte, mellettünk állott, midőn az első pohárkával ittuk lassan, „rágva”, illatát mélyre szíva, és bételten mosolygott, ha megdicsértük. Ilyen búfelejtő helyeket látogattunk Tersánszkyval, olykor a lakásán iddogáltunk hajnalig, gyakorta hozzám is ellátogatott, de sohasem ivott többet a kelleténél. Szerette a vidám társaságot, ám részegnek sohasem láttam. Olykor hosszú szüneteket tartott, nem is gondolt a borra, főként, mikor írt, ilyenkor színültig telítette az alkotás mámora. Most is látom a kis Gellért (Gebauer-féle) kávéházban ül, előtte halomban a kutyanyelvek, a nyúlpaprikás legendáját írja olyan átszellemültem mintha kilépett volna ebből a világból. Engem azután vidékre vetett a sors, több mint egy évtizedig nem láttuk egymást. Továbbra is ragaszkodott az Avar utcához, itt érte élete legnagyobb megpróbáltatása. Első felesége, a Sári egy reggel nem tudott fölkelni, s bénán feküdt tizenegy évig. Tersánszky hiába fogadott ápolónőt, Sári a betegnek járó szolgálatokat csak tőle akarta elfogadni. S ez a nyugtalan, kalandra ajzott, örökké mozgó férfi hűségesen vállalta a betegápolás minden terhét. Felesége alig engedte el maga mellől, ha mégis sikerült néhány órára kiszabadulnia, körtelefonálás útján kereste, és térítette haza. Néha vidám társaságból szólították telefonhoz, és a konok, dacos Jenő, mihelyst meghallotta felesége hangját, szó nélkül haza sietett. Mámor nélkül nem bírta volna ezt az életet, ebben az időben kötött szövetséget a borral. Az alkotás mámora már nem táplálta, hiszen napi néhány nyugodt órája sem akadt, hogy a szükséges belső koncentrációt megteremtse, egyedül a bor adott mindent feloldó vigaszt. Igaztalan dolog „alkoholizmusáról” beszélni. Nem tért ki egy derék muri elől, de a borból tragikus éveiben lett napi adag. — Borba fulladnak a könyveid — mondtam egyszer. Bólintott: — Hét-nyolc megfulladt már, nem volt olyan szerencséjük, mint nekem, mikor a Dunába ugrottam. Igaz, a Dunában nem bor folyik —, és már nevetett keserűen, de a nagy géniusz fölényével. Sári halála után vette tudomásul, hogy körülbelül ő is elégett, és most már ez a pánik kergette a bormérésekbe. Leghűségesebben a Csemői bormérést, Dómján 22
