Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - SZEMLE - Kovács Győző: Kísérletek a csehszlovákiai magyar irodalom történetének feldolgozására
három tucatnyi emberből álló magva, törzse tudta befutni.” Hallgassuk meg ezzel kapcsolatban az egyik koronatanút, Balogh Edgárt, aki a Hét próbá -ban (1965.) arról beszél: „Bármenynyire igyekeztünk is magunkat új nemzedéknek, tehát egy szélesebb és egész korjáratnak feltüntetni, a valóságban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy legfeljebb élgárdát jelentünk az ifjúságban. Egyetemi társaink többsége, ha rokonszenvezett is velünk, gondolatmenetünket nem mindig tudta követni. Még a a sokaság az előírt tananyagba temetkezett, számunkra az volt az intellektualizmus, hogy újramérjük a világot, új kapcsolódásokkal értékeljük mintdaz, ami körülvesz ..." (Hét próba. 99. 1.) — E gondolatsort, tehát a fejlődés gondolatát folytatja ma Turczel Lajos, aki 1968. végén a Tátrában, a progresszív értelmiség problémáit feszegető tanulmányában, illetve előadásában elmondotta, hogy a sarlósok „fejlődésük kristályosodó stádiuméiban imponáló határozottsággal határolták el magukat a nacionalista reakciótól és a szolgalelkű aktivizmustól, a munkásmozgalomhoz való csatlakozás után pedig . . . szívós harcot folytattak azért, hogy a párt kultúrpolitikájában a nemzeti sajátosságok is kellő mértékben érvényesüljenek . ..” Tehát itt fejlődés szakaszok bemutatásáról van szó, s nem arról, mint egyesek tévesen vélik és értelmezik, hogy a szociális problémákat, azok iránti érdeklődést a nemzeti jelleg hangsúlyozása elnyomta volna. Fábry Zoltán, Balogh Edgár és utóbb Turczel Lajos megjegyzései szerint nemez volt a sarlósokkal a probléma; ez — ha ilyen szembeállítás felállítható — legfeljebb a kezdeti szakaszra vonatkoztatható, de Turczel Lajos a fejlődés vonalát mutatja be —. hanem inkább az, amit Balogh Edgár is szóvá tesz, hogy ti. a kevesek követték a Sarló progresszív vonalát. Turczel Lajos könyvének hét fejezete átfogja a szóban forgó két évtized kulturális életét. Amikor köszönettel nyugtázzuk Turczel Lajos hatalmas vállalkozását, hiányoljuk az „irodalmibb” kitekintést, legalábbis annak jelzését. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a szerző fugaszerűén felépített tematikai rendszere erre hívja fel a figyelmet. Azlrásokmérlegen, valamint az í r á s é s szolgálat után joggal várható a szintézis igénye, annak jelentkezése. De mintha azalapkér- d é s e k mellett elsikkadtak volna az irányzatok, irodalmi izmusok stb. sejtése. Úgy látjuk: a célkitűzésnek megfelelően a belső tagolás, a könyv ökonomikus felépítése kissé merev sémákhoz ragaszkodik. A kellőbb mozgékonyság többet használt volna a kötetnek. Ez a mozgékonyság irodalmi „szfér- rákban” is inkább láthatóvá tenné azokat a hajszálcsöveket, amelyeken keresztül pl. a magyar progresszió fel tudta venni a kapcsolatot a csehszlovákiai magyar irodalommal. Ez esetben az amúgyis sokszorosan rétegződött problémasorok — amelyeket Turczel Lajos bemutat — még tovább finomodtak volna. Élesedtek is volna egyes kérdések, míg így belemosódnak a hatalmas, egyetlan nagy történelmi folyamatba. A kép azonban, mit Turczel Lajos ad: így is éles, rádöbbentő. Méltó folytatása a korábbi években elindított — még gyérnek mondható — munkálatoknak, amelyek a csehszlovák és magyar kulturális és irodalmi kapcsolatok vizsgálatára irányultak. Turczel Lajos könyvéhez — mint forráshoz nyúlhatnak azok, akik a munkát — vele együtt! — folytatni fogják. Más problémákat vet fel — érthetően — Csanda Sándor könyve, amelyből gazdag tabló tárul elénk, amely szinte minden ízében megmutatja az érdeklődőnek a csehszlovákiai magyar irodalom keletkezésének problémáit. Az első nemzedék törekvéseit és szellemi arculatát. Igaz, ez a tabló néha mozaikszerű, de az életművek zárt egészet képeznek, megvan a maguk sajátos, a többiekétől eltérő fejlődése, egyéni vonása. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mivel ez Csanda Sándor könyvének egyik igen nagy értéke. Az egyéni vonások színességét pontosan rögzíti a monográfia. E módszer legfeljebb annyiban hálátlan, amennyiben elsikkadhatnak olyan vonások, amelyek közösek egyeseknél, vagy eltérőek, s a jelenlegi kategorizálásban külön- vagy azonos csoportban, műfaji elrendezésben szerepelnek. Itt fordított a helyzet, mint Turczel könyvében: itt arról van szó, hogy az egyéni vonások színessége nem mindig pótolhatja az összfolyamatba való beillesztést. Nem okvet- lenkedő gáncsoskodásnak vetjük ezt fel, hiszen ezek első felmérések, egyben próbálkozások is, a helyes módszerek kitapogatása. Éppen az első nemzedék tagjai — Alapy Gyulától Vozáry Dezsőig — beszéltek, írtak az elmúlt évtizedekben minduntalan arról, hogy van, létezik szlovenszkói magyar irodalom, amelyből azonban csak egyeseket, az irányokat megszabókat ismertük, de hiányzott az első felmérés, amely az egész (vagy megközelítően az egész) kört ismertette volna. íme: most Csanda Sándor könyvéből elénk tárul a felmérés mérlege: 28 lírikus, 26 epikus, a két munkásíró, a 2 drámaíró, valamint a 18 publicista és tanulmányíró. Csanda Sándor elképzelése és célkitűzése e munkájában alapvetően irodalomcentrikus; nagy a hajlandóság benne a képek felvázolása közben az esztétikai igényű értékelésre. Emellett nem feledkezi k meg a szerző arról sem, hogy bemutassa — legalábbis vázlatosan —, milyen közegben éltek, mozogtak, alkottak az írók, költők stb. Milyen hatásoknak voltak kitéve, s hogy milyen hatást értek el maguk is. Ennek megfelelően értékeli azokat a mozgalmakat is, amelyekkel egyénileg kapcsolatban álltak. Mindenek előtt azt siet rögzíteni — helyesen —, hogy milyen és hányféle ideológiai irányzat éreztette hatását a két világháború között a csehszlovákiai politikai és kulturális életben. Három ilyet nevez meg: 1. a kisebbségi magyar nacionalizmust; 2, az államhű aktivizmust; 3. a szocializmust. Ezek támpontul is szolgálnak az egyéni életsorok és életművek elbírálásában — világnézetileg, eszmeileg és esztétikailag egyaránt. Csanda Sándor úttörő kezdeményezését dicséri az, hogy eltér a szokványos 85
