Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 2. szám - Buda Ferenc: A költő nemcsak a halál rokona - FIATALOK - Major Máté: Baja, Szent Antal utca (I.)

házaknál általában egy-egy, kocsibehajtásra alkalmas, fedett kapualj az összekötő, másutt ez elmarad, a kaput a kerítésben nyitják. A keskenyebb belvárosi szakasz teljesen tégla és kőburkolású. Éspedig a járdákat akkor még nyolcszögű téglalapokkal burkolták a bogárhátú úttestet viszont nagy bazalt kockákkal. A járda és az úttest között mindkét oldalon folyókát létesítettek szabálytalanul rakott kisebb kövekkel, „macskakövezet”-szerűen, mely az utcasarkokon nagyméretű vasrácsos víznyelőbe torkollott. A kitáguló utcaszakaszon a kétoldali járdát és a mélyebben fekvő úttestet ferdesíkú gyepes rész kötötte össze, a nagyobb utcaszélességnek megfelelő sávokban.

Az utca növényi dísze e szakaszon azonban nem csak e két sáv füve volt, hanem két-két sor fiatal akácfa is, meg a tömör kerítéseken itt-ott átbukó kerti bokrok, fák lombja. A legszebb azonban a szűkebb, belvárosi utcaszakasz két régi fasora volt, melyet még a XIX. században ültettek, éspedig úgy, hogy — mind két oldalt egyformán — egy akác és egy platánfa váltogatta egymást. Ezek a fák már a tízes évek elején magasan a házak fölé nőttek, és az esztendő nagyobb részében sűrű lombboltozattal borultak az utca fölé. A rücskösen barázdált, északi oldalukon mohos akác és a sima ved- lésük után szinte meztelen platán törzsek ritmikus váltakozása, a kétféle, az egy-egy nyélre fűzött, apró akáclevelek és a tenyérként szétnyíló platánlevelek egymásba keveredése egészen bűvöletessé varázsolta ezt az utcát. Persze csak a tudatosan élvező és az emlékező számára, hiszen a gyerek, aki a természet és az építészet e díszletei között élt, inkább csak testi-lelki pórusain szívta be, asszimilálta és raktározta el ezt a varázslatosságot öregedésének idejére. De még a kisgyerek is észrevette, a gyerekszerelmek korába lépő pedig méginkább, amikor úgy május-júniusban egyszerre kivirágzott az akác, és mézédes illatát könnyű szelek hátán végighömpölyögtette a lombbal zárt utcamederben. Az illathullámok ilyenkor át-átcsaptak a házak tetőgerince felett, és elárasztották az udvarokat is. Ezeket a gyönyörű fákat, valamikor a húszas évek végén, a harmincasok elején egytől-egyig kivágták, s helyükbe újakat ültettek, ezek azonban a mai napig nem érték el a régieknek, a gyerekkor fáinak, magasságát, szépségét, illatos varázsát. A fájdalmas fairtás (ma is minduntalan elkövetjük) nem volt egészen oktalan. A régi fák, egyre vastagodó gyökereikkel, emelőként nyújtak az úttest, a járda és a házfalak alá, egyre inkább veszélyeztetve ezek épségét, állékonyságát. Arra valóban emlékszem — mint (négykerekűn) biciklista —, hogy a téglajárdák egyre hullámosabbak lettek, de mintha e hullámok is hozzá tartoztak volna az utca vonzó tulajdonságaihoz.

A fák között tisztes távolságban a gázvilágítás oszlopai álltak, melyek meglehetős gyér világítást nyújtottak a kései járókelőknek. Olyan estéken pedig, melyeken holdvilág biztosította a kellő fénymennyiséget, a hosszú rúdjával gyújtogató-oltogató közalkalmazott is pihenhetett: a Város kasszájában jelentős tételt meg lehetett spórolni.

A két házsor, a házak túlnyomó többségében, még a XIX. században épült. Történeti alakulását egy-két műemléki, néhány műemlékjellegű, városképi jelentőségű háza képviseli, melyek a klasszicizmus (1830 körül, például a 17. sz.) a kései klasszicizmus (1840 körül, a 12., 13. sz.), a korai romantika és (1850—60 körül, 5., 56. sz.) építészetének jellemző vonásait hordozzák, s ezzel mintegy meghatározzák nemcsak a legrégibb építési periódusokat, hanem az utánuk megépülő házak stílusbeli kereteit és korlátáit is. Ezeknek építői helyi kűművesek lehettek, akik a szinte típus alaprajzi megoldásokon nagyjából ugyanazokkal a formálási fogásokkal építették fel az utcai homlokzatokat, s a szerény ablakkeret-, parapettükör-, és párkányplasztikát rendszerint két világos színnel próbálták hatásossá tenni. S tényleg — amennyire emlékszem — egészen a negyvenes évekig rendbentartott, időnként gondosan megújított házsorok pasztell-színe — a halványsárgának, zöldnek, esetleg kéknek legtöbbször fehérrel társítása, kellemes, barátságos atmoszférát teremtett a fákkal ékes utca-tájban. Csupán két „modern” épület akadt, éspedig a páros oldalon éppen a már említett két emeletes ház: az egyik az elemi iskola, a kilencszázas évek második felében épített jellegtelen, kvalitás nélküli épülete (2. sz.), a másik egy jellegzetes és kvalitásos szecessziós épület a tízes évek elejéről, Szász János háza, melyet a kulturált és jóízlésű tulajdonos az akkor már ismert két fiatal budapesti építésszel Janszky Bélával és Szivessy Tiborral terveztetett.

Nemcsak emlékezőképességemet akarom próbára tenni, amikor képzeletben végigsétálok a régi utcán, és meg-megállok a házak egyikénél, másikánál, hogy elsoroljam: akkor — a születésemtől eltelt jó két évtizedben — kik is laktak az egyes homlokzatok mögött, hanem, legalább pár szóval, bemutatni is szeretném közülük azokat, akik aktív szereplői voltak, vagy legalább is passzív szemtanúi lehettek gyerek- és ifjúkorom mindennapi eseményeinek. Valószínű, hogy egy-két névben, adatban tévedni fogok, de nyilván e tévedések is hozzátartoznak emlékezetem próbájához.

Az első ház, melynek tulajdonosára emlékszem, a Szent Antal utca és a Deák Ferenc utca sarkán nagy és előkelő épület (1. sz.) mindkét utcára sok ablakkal. Tulajdonosa Szász (Schön) Ottó földbirtokának jövedelméből élt, kisvárosi léptékben gazdagon. Feleségének halála után a „Frank-lányok” fiatalabbikét, az egyik akkor legszebb bajai lányt, Jolit, vette feleségül. A meglehetősen nagy korkülönbséget a „parti” jósága nyilván kiegyenlítette. Gyerekük is született, akire azért emlékszem, mert azt is Máténak nevezték el.

E házzal szemben a másik sarkon (2. sz.) állt — s áll ma is — a többször említett iskola, melyben 1910—14 között az elemi tudományokat sajátítottam el — s amelyről még lesz bőven szó.

A páratlan oldalon következő házban (3. sz.) egy jómódú textilkereskedő, Lőwy Manó lakott csa32