Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Szekér Endre: Arcképvázlat Buda Ferencről

valló igazi értékeket. Ezek a szerszámok az egyszerű ember munkájáról, alkotó hétköznapjairól hoztak hírt a költő lakásába. Buda tudja, hogy a nép „a zajtalan történelem tanúságtevője”. Az életet teremtő, történelmet csendben formáló népet tiszteli, szereti: közéjük tartozik. (Érdekességképpen jegyezhetjük meg, hogy nem egyszerűen stílusbeli okból írja a költő e szerszámokat nagy kezdőbetűvel, hanem azt érezzük, hogy ezzel is éreztetni akarja megbecsülését, tiszteletét a nép és egyszerű szerszámai iránt.)

Amikor 1967-ben Kecskeméten az első országos népzenei konferencián Buda Ferenc hozzászólt, ugyanezt a magyar népi hagyományhoz való kötődését fejezte ki. A küldöttek nagyrésze nem zenetudós volt, hanem egyszerű parasztember, kiknek a kezét vizsgálgatja a költő, és így ír: „Kezük beszélnek leginkább. Ezek a kezek nem finomodtak ki finom húrokon és elefántcsont billentyűkön. Széltől, naptól, esőtől cserzettek, szerszámnyéltől görcsösek, erősek, hisz gazdáikat is kemény bölcsőben ringatták. Igen, Buda a nép fia. Ő a nép egyszerű ismeretlen dalszerzői, rég-elhúnyt szántóvetői előtt hajtja meg fejét. Tette tudatos. Hiszen a jövőért, a jövő magyarságáért meg kell őrizni tisztán a népi kultúrát, művészetet, „mert szakadt gyökér csak kórót vagy szégyenfát nevel.”

Debrecent, szülővárosát és az Alföldet Buda sohasem tudja felejteni. Benne is él, mint Illyés Gyulában, a „nem menekülhetsz” vívódó hangja, lelkiismeretfurdalása. Innen indult, ide tér meg: Debrecent egyik versének címében is őrzi. A költő „pincelépcsőn” tanult járni, a felszabadulás és az új élet szép pillanatai juttatták a fényre őt is. Ezt sem felejtheti. Nagyapja sorsát szép versében őrzi: így farag fejfát szavakból annak, aki „megelőzte” a halálban és akit — bár nem ismert — mégis úgy szeret. . . Nem csupán keret a Szólaljatok című versének az apja udvara, a régi szilvafa, hanem szerves része, szinte gyökere, ahonnan a vers törzse és lombja veszi erejét. Buda csak innen, az apai ház piros cserepei alól látja az egész hazát s benne önmagát . . .

2. „Ember vagyok, emberhez van közöm ..

Buda Ferenc olyan költő, aki sohasem képes a költészet elefántcsonttornyában, a „hallgatás tornyában” elzárkózni a világtól, a hétköznapoktól, a babitsi vers szerinti testvéri millióktól. Ez egyénisé, géből, sorsából adódik. Volt építőmunkás, parkettás, faipari munkás, segédmunkás a Chinoinban- vasmunkás, tanító Pusztavacson (Pest megyében). Jelenleg Kecskeméten tanít, most fejezte be egyetemi tanulmányait Debrecenben mint levelező hallgató. Tanít, rajzol, barkácsol, gyerekeit neveli, szakkört vezet és ír. Éjszaka verset ír. Mindig dolgozik, pihenni nem ér rá soha.

1965-ben az Új írásban Bizalom és őszinteség címen, a címnek megfelelően valóban őszinte hangon írt az ifjúságról, az igazán értelmiségi fiatal, az alkotó ember gondjairól. Ma is érzem azt a vibráló, munkára serkentő hatását ennek az írásnak, amikor újra elolvasom. A fizikai Nobel-díjasok jórésze harmincéven aluli „Az emberi agy teljesítőképsesége a 18—20 éves korban a legnagyobb.” Nem lehetne ezt az időt a fiataloknak jobban felhasználni? — Segíti őket a környezet? — Közömbös a mai fiatal? — Anyagias? — „Én nem hiszek abban, hogy ifjúságunk közömbös lenne . . . Bízzanak méltó feladatot a fiatalokra, tűzzenek ki elébük érdemes célokat . . .” Buda az anyagi gondok, a családalapítás, a falusi létkörülmények izzó-, izgalmas képét adta, és az alkotó munka becsületének elismeréséért, a közélet tisztaságáért szólt.

Ez az emberi-költői magatartás jellemző Buda Ferencre: szól, vall, kiált másokért, mindenkiért prózában és versben. A költő nem a maga által konstruált messziségek csillagvilágának igézetében él: ő két lábbal itt jár világunkban, érzi a föld melegét, ismeri a hétköznapok és a vasárnapok gondfelhős pillanatait. Buda ember- és földközelben él. Meglátja és követi — mint verskötetének címe is idézi — a füvek példáját.

A költő első kritikusai azonnal észrevették, hogy Buda Ferenc a szegények szószólója, az ő sorsukat olvasztja verssé, róluk vall:

„Szegénység,csüngő vállú fűzfa, keserű kérgedet, hangyákkal viszkető vak gyökereidet megáldom...”

A költő kincseit innen hozta, a szegénységtől, s ahogy írja: „te-vessződből fonott kosárban őrzöm halálig.” — A Kert című versében a leigázott, emberi szívből kisarjadó növények szelíd országáról szól, a „szegénység címerét” viseli. — Az emberiségről lassan levésett öregasszony sorsát is személyes emlékek forróságával melegíti át. (Öregasszony), s amikor „hétrét hajtva önmagunkba” elindulnak naponta, minden hajnalban vonattal a munkások (Vonatozók): a költő akkor sem tud hidegen írni, ott van közöttük „éjjeli takarónak a sokrétű reménytelenség”. Hallja messziről a korán felkelők cipőinek kopogását (Naponta).

A világ nemcsak az emberi sors problémáinak megrajzolásában fejeződik ki Buda Ferenc költészetében, hanem az életteljes környezet mikroszkopikus hitelű lírai ábrázolásában is. A természet versei74