Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Szekér Endre: Arcképvázlat Buda Ferencről

nek állandó „közege”, „levegője”, mely nélkül nem élhet a Buda Ferenc-vers. „Szárnyas felhők”, „néma kövek”, „pattogó platánkéreg”, „meztelen csiga”, „lángleveles vadszőlő” épp annyira szerves része ezeknek a verseknek mint a hétköznapok közismert tárgyai (tejesüveg, fazék, pokróc, újság, bádogeresz stb).

3. „felfelé gördülő kő vagyok”

Illyés Gyula cikkét közölte 1967. őszén az Új írás „Magyarság — emberiség” címen, melyben a fiatalabb magyar költőnemzedék komoly felelősségérzetéről így szólt: „ . . . a legújabb magyar irodalomra vígasztalóan az jellemző, hogy amilyen mértékben kifejti tehetségét valaki, mint író és művész, majdnem olyan mértékben kapja meg a felelősségtudatot: helyt kell állni fokozottan, és becsületesnek, emberiesnek kell lenni és nem lehet igaz humanistának ellépni a könnyű siker felé a föladat területéről.” Buda Ferenc emberi- költői egyéniségében, ars poeticájában mindig ott él ez az Illyés Gyula-i gondolat: minden tehetséges, rangos költőtársához hasonlóan ő is felelősséggel, igaz emberséggel, tisztességgel akar helytállni. S tudjuk: sikerül neki! Amikor nekivág az Élet és a Költészet nem éppen lankás oldalú hegyének: érzi erejét, tudja, hogy „magam vágok a hegynek” egyedül, fegyver nélkül, „fejszétlenül nagy fák közé” indul, de nem torpan meg, nem fordul vissza. Tisztában van azzal, hogy a meg- nem- alkuvás a ki-nem-taposott út a meredély felé kényszeríti. De így érzi igaz embernek és igaz költőnek magát. Olyan költőnek, aki „felfelé gördülő kő” tud lenni! Ebben a „felfelé” törekvésben éreznünk kell a költői küzdés keménységét, szilárd akarását, hisz — ahogy a követ leguríthatják a hegyoldalon igen természetes módon — úgy Buda Ferenc is lentebb csúszhatna a Költészet Hegyétől. Ez lenne a „könnyebb út”?! Igen! De Buda megküzd a gravitációs erővel, és a füvek példájának szívósságát tartva szem előtt „földnek támaszkodó vaslétra-akarattal” emeli fel fejét „mint a füvek, a zöld katonák”.

„Mint a füvek, a zöld katonák” . . . Buda Ferenc költői arca épp olyan markáns mint az emberé: semmi lágyság, semmi szemlesütés. Mindig szembenéz, mindig keményen fog kezet: verseiben is az olvasóval, s a mindennapok találkozásaikor is barátaival, ismerőseivel. A költő a füvek erejét, szívósságát látva „zöld katonákról” ír, idéztük már, s nem túlzott általánosítás az, ha legtöbb versében valamilyen prometheuszi erőt, férfias határozottságot érzünk. Többször eszünkbe jutott Buda verseinek olvasásakor, hogy valamit önkéntelenül is őriz Balassi Bálint harcosságából, izzásából, férfias erejéből. Neki is örök küzdés a lét, „csontokat ropogtató küzdelemben” él. Nincs más világa, nincs számára más, könnyebb út: „én meg nem állok, nincs bennem töredelem”.

Más világom nincsen, égek védtelen.

Meggyújtott az isten mindkét végemen (Állok hát)

Nagyon sokat árul el ez a négy sor Buda Ferenc emberi és költői magatartásáról (mert ez a kettő szinte sohasem választható el egymástól, csak erőszakkal!): a költő idegei félelmetes gyújtózsinórok, melyek olyan izzást, olyan erőt rejtenek magukban, amilyen a hétköznapokban szokatlan. A mindkét végén meggyújtott, parázsló-izzó gyújtózsinór képe felidézheti bennünk a költői sosrs megváltozhatat- lanságát, eleve elrendelését, kötelezően kivédhetetlen belső izzását s a végig-égés gondolatát.

A Tűzben s havas szélben című versében rajzolt önportré is ehhez hasonló (úgy érezzük, hogy személyes töltésűek ezek a sorok). A dereka még ép, egyenes, bár „fagyos rönkök” edzették. S ha meg is ütközik, ha meg is sebesül, ez nem keseríti el, elfogadja: „a lágy üdvösség lemállott” róla. Nem alkuszik meg: tűz és havas szél nem téríti el útjától, mert ő edzett, „vaskenyéren” nőtt fel. A Felettem vassisakos mennybolt verscím is sejteti a költői sors keménységét: „erőm, féltett parazsam, hát ne hűlj ki, tömör vállamat hűség te tartsad!” S ezek mellett egy kevésbé ismert versét is itt kell idéznünk: a költő egy védtelen, meztelen csiga sorsát érzi magáéhoz hasonlónak. A csigaház biztonsága már odavan, szétrepedt, s ő ott kúszik meztelen, páncél-védelem nélkül egyedül felfelé. Itt is a „fel- felé”-motívum figyelhető meg, itt is a megküzdött előrehaladás jelképe él. És a versnek van egy sajátosan Buda Ferenc-i meglepetése: „Meztelen csiga vagyok, szarvaim a csillagok”. Igen, az utóbbi mondatról van szó: a földhöz szorosan tapadó csiga-sors azért nagy távolok igézetét is magában rejti — a csillagokig. Ez talán a kontraszt erejével is hat, de kedves kamaszos-hetyke, mindenséget igénylő és önmagának perlő gesztusát is észre kell vennünk. Többször ível fel egy -egy Buda Ferenc-vers a magasba (ezt hangulati-érzelmi töltésével, kisugárzával is magyarázni lehet), pl. eget faló jókedvében így ír: „megcsiklandozom a csillagok talpát.”

József Attila költői példáját, hatását idézni a mai magyar költőkre — szinte közhelynek tűnik. De ha gondosan vizsgáljuk e költőket, ha „megmérjük”: bizony néhányan „könnyűnek találtatnak”. Buda Ferenc költőbarátaihoz, rokonlelkű költőtársaihoz hasonlóan verset írt József Attila halálára. Ez nem póz, ez nem „divat”. „Elomló utakat tapostam keményre utána” írja. Megkereste ősét, meg75