Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - SZEMLE - Nagy Miklós: A televíziós Sárga rózsa
Mi teszi hát modernné a kötetet? Mindent elsöprő őszintesége, közvetlensége vagy szatírába hajló hangja? Elsősorban maisága. Olyan zárakhoz kínál kulcsot, amilyenek közvetlen közelünkben, mostani környezetünkben vannak, amiket egyszerűen úgy veszünk, ahogy vannak, anélkül, hogy mögéjük néznénk, megközelítenénk azt, amit szerénységből, félénkségből vagy szégyenkezésből elzárnak. Napi dolgok ezek, mégis meglepőek, különösen azokká válnak a fiatal író tollából, kitűnő cselekmény mozgatással, ahogy érintésnyi közeibe hoz amúgy is közeli eseményeket, nem titokzatosan, furfangos módon, formátlan formákba rejtve, incselkedőn, nem is haraggal, inkább természetes szomorúsággal, itt-ott megcsillanó gúnyolódással, úgy, hogy jobban őszinte sajnálkozásnak hat, talán vigasztalásnak. A kötet legmélyebben érzett, legsúlyosabb írása a Bárány című elbeszélés, amely a végtelenül gyöngéd, és dédelgetőén kegyetlen valóság tapogatásából fakad. A történet egyszerű. Egy szabálytalanul felépített településen összezárt emberek hétköznapjai és egy park létezése. Két család és egy szinte ismeretlen öreg zsidó élete, halála a gyerekszemek tükrében. A kivetettség, megbélyegzettség, keserű, bölcs, sorsviselő magánya és a csírázó emberkék ősidőktől fogva magukba hordozott kegyetlensége — az a kegyetlenség, amit indításknét, megszűrt gondolatként kaptak a felnőttektől — feszíti cselekményét, forralja és szomorítja hangját és simogatás- ra ingerli a kezet, hogy a végső megdöbbenés szinte megmerevíti a gondolatot. íme a kulcs kézről- kézre, rozsdás zárból fényes kapuba, ajtóba és kamrába, emberbe, lélekbe, mozdulatlanságba, magamagát nyitogató mozgásba, íme a rozsdamentes kulcs, amelyik belesimul a tenyérbe, görcs-marokba, ismert, ismeretlen zárak, lakatok tolvajkulcsa, amelyik minden zárba illik, csiszolatlanul, hajlításmente- sen, íme a kulcs amelynek hangja fegyelmezett gúnyt csikorog, ősi, egyszerű mivoltát a legbonyolultabból kiszűrve és kertek kapuja elé állítva, mint falusi kispadot, ahol a nap és alkonyat birkózásában világot betöltő bölcselkedések, elbeszélések keresnek utat a lélekhez. Régen hiányolt íz, hang, valószínűtlenül őszinte feszengés a titánok kulcskereső birodalmában. OCSOVSZKY LÁSZLÓ A televíziós Sárga rózsa Az alkotmány napja előtti esti tévé műsor bizonyára százezreket vonzott a képernyő elé. Nem könnyű ellenállni a bemondónőnek, amikor közli, hogy előbb a Sárga rózsa megfilmesítése, azután Csuhraj feledhetetlen alkotása, a Ballada a katonáról kerül bemutatásra! Várakozásomat még csak fokozta a Rádió és Televízió Újság öntudatos hangú „fülszövege”, amely a közel nyolcvanéves kisregény mértéktartó korszerűsítését harangozta be: „A zenés filmváltozat a . .. történetnek főként a balladai jellegét hangsúlyozza, anélkül, hogy megfosztaná a cselekményt romantikus környezet- és jellemrajzától ... A romantikus hangvétel és a balladai stilus kissé keményebb realizmusa érdekesen ötvöződik s egyensúlyozza egymást.” A pár sor mindjárt ellentmondásra ingerelt: eddig úgy véltem, s az irodalomtörténet is arra tanított, hogy a környezetrajz ezúttal egyáltalán nem romantikus — legföljebb költői. Nemcsak a pusztai élet szépsége, szilaj szabadsága árad a leírásokból, hanem a szokások primitív nyerseségéről, a mindennapi verejtékes munkáról sem hallgat Jókai. Lacza Ferkó meg a gulyásszámadó jóétvággyal eszik meg a döghúst (csak nem hagyják keselyűknek prédául az elhullott marhákat?), és egész pontossággal értesülünk arról, hogy Decsi Sándornak a többi bojtárhoz hasonlóan kétszáztíz lovat kell napjában háromszor megitatnia. Azt se igen értettem, miként lesz Bozó László forgatókönyve balladásabb az eredetinél, amikor e műfaj főeleme a rövidség, a folytonos sűrítés szaggatottsága. Bozó azonban — mint már eleve sejteni lehetett — alig sűrítette a ráérősen haladó cselekményt: a műsorfüzet nyolcvanöt perces időtartamot jelzett, ami alatt az utolsó betűig kényelmesen el lehet olvasni az eredetit is. Negyedóra se kellett ahhoz, hogy meggyőződjem róla: a program bejelentette „balladai... keményebb realizmus” sehol sincsen. Helyette népies operettet kaptunk, azt sem a legjobbat. A puszta közepén csárdást bokázik a debreceni civis, a német festő, no meg a morva inspektor, s az utóbbiak Brachfeld Siegfried kiejtésével énekelnek hozzá. Mi ez, ha nem Lehár-és Kálmán Imre-utánérzés? De ne legyünk igazságtalanok! Akad itt Verdi- meg Bizet-utánzás úgyszintén. Míg Jókai kurta bekezdésben említi csupán a mandragóra- gyökeret átadó cigányasszonyt, szűkszavú utalása itt démonná nőtt, aki Azucena avagy Carmen módjára vérforraló-vésztjósló alt hangon idézi fel a szerelmi bűbáj hangulatát, mit sem törődve a bírósági tárgyalóterem aktaszagú légkörével. Végül nincs hiány a balladában sem. A számadó gulyás eldalolja a híres kilenclyukú híd keletkezésének .mondáját: 144
