Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - JEGYZETEK - Zám Tibor: Tudósok-írók találkozója
Tudva saját kudarcaimat, s ismerve a másokét is, kissé gyanakodva mentem el az író- tudós találkozóra, amelyet Kecskemét város tanácsa szervezett a Duna—Tisza közi Kísérleti Intézet telepén. Mit érthet meg az író a tudós gondolataiból? A tudomány egzaktsághoz szokott embere megérti-e az írót, akit érzékeny kísérleti „anyaga” az ember — akár ő, akár más legyen az ember — az ellentmondások ingoványára szorít, „elekticiz- musokra”, „logikátlanságra” kényszerít? ... Át lehet-e törni a határokat? A kapcsolat, amelyet keresünk, nem silányul-e protokolláris külsőséggé? Iszogatjuk a pálinkát, eszegetjük a gyümölcsöt, hallgatjuk az ilyenkor szokásos tájékoztatót: 35 tudományos munkatárs, 2500 katasztrális hold föld, vetőmagszaporítás, paradicsom, fűszerpaprika, uborka, zöldségfélék, „világviszonylatban” stb. nem érdekes; az intézet átszervezése, az sem érdekes, nem keressük, hisz’ úgy sem tudhatnánk meg, van-e értelme, s különben is megszoktuk, már-már hisszük, így van ez jól: a szervezés annyi, mint az élet permanenciája. Triticalé: ez az érdekes. Magunk sem vesszük észre, mikor kezdünk igazán odafigyelni a tudósra. KISS ÁRPÁD 19 éve keresztezi a búzát rozzsal. Munkájához papírforma szerint teljesen esélytelenül kezdett hozzá. Múlt századbeli botanikusok nyomdokain haladva 1936 után különböző nemzetbeli kutatók előállították a hibridet, egyidejűleg kimondták, hogy gyakorlati értéke sosem lesz, mert a búza öntermékenyülő növény, a rozs pedig nem, emiatt a növényben állandó jellegű sterilitási zavar keletkezik: a termékeny triticalé biológiai abszurdum. Ezt világszerte ismert tudosók, kimagasló tekintélyek mondták, — és igazuk is volt, de a magyar tudósoknak volt egy hibridje, amelyről úgy vélték, más mint a többi, s feltételezték, hogy ebből megfelelő kombinációkkal esetleg sikerül létrehozni a gyakorlat számára is hasznos növényt. Az 1952-ben és 1954-ben publikált magyar kutatásra a külföldi szakemberek azonnal reagáltak — és kételkedtek. Ázóta eltelt 15 év. Túlságosan hosszadalmas volna leírni, hogyan küzdötték le vagy kerülték meg Kiss Árpádék a biológiai abszurdumot. Ma már tudják, és kísérletileg is bizonyítják, hogy a kecskeméti triticalé termékenyebb, mint az ismert búzafajták ... Érdekessége a dolognak, hogy egy mexikói kutatóintézet — éppen a magyar inspirációra — folytatta a kutatást: sorra kontrollálva Kiss Árpád kísérleteit, ugyanarra az eredményre jutott. A mexikói intézet a közelmúltban gratulált, megírta a fantasztikusan hangzó eseményt: a kecskeméti triticaléval 51 mázsás termést értek el holdanként. Kiss Árpád kísérletei még nem fejeződtek be. A munka mostani fázisában a növény tör- pésítése folyik. Négy-öt éve még ez is reménytelennek látszott, mert az alacsony szárú búzákkal keresztezett hibrid változatlanul 1,8—2 méteres szárat növesztett, míg végre, három évvel ezelőtt — véletlenül — megtalálták azt a tibeti eredetű búzát, amely tartalmazza a triticalét törpésítő, örökletes anyagot. Kiss Árpádék 1973-ra produkálják azt a növényt, amelyre kezdettől fogva törekedtek. Ez a 80—90 centiméterre növő hibrid 90— 100 mázsa termést fog adni holdanként!... „Izgalmas, mint egy krimi”, jegyezte meg SIPOS GYULA, és ezzel elkezdődött a tulajdonképpeni párbeszéd. A tudós munkájának bizonytalanságai, a „talán” az esetleg”,, a művész bizonytalanságait is jelzik, s a megfogalmazott tanulság is közös: mester csak az lesz, („esetleg”) aki nem akar örökké tanítványa maradni a mestereknek. És nyomban következik a disztinkció. CSOÓRI SÁNDOR, akiről egyik kritikusa írta volt nagyon találóan, hogy kezdő sebességből azonnal direktbe tud kapcsolni, ha gondolkodik, fogalmazza meg a különbséget. A tudós minden pillanatban ellenőrizheti az általa felfedezett értékeket, míg az írót — kísérleteinek bizonytalan anyaga — az ember, kétségek között hagyja. József Attilát említi Csoóri, aki sok titkot fedezett fel az emberről, még sem érezhette soha a megvalósulás, a bizonyosság örömét. Ez okozza, hogy az íróban, költőben mindig van valami nosztalgia a tudós munkája iránt. A költő is elmondhatná a kísérleti anyagáról való nézeteit, de nem bizonyos, hogy az „igaz” lenne, mert az ember nem „ilyen” vagy „olyan”. Az irodalomban egy-egy jelentősebb mű kapcsán mindig újra kezdődnek a viták arról, hogy milyen is valójában az ember? ... Az EMBER, a mai ember maradt végig a párbeszéd középontjában. Aki ma már egy szakterületen belül is tovább szakosodva, lehatárolt; akiben mégis ott motoz az ősemberi kíváncsiság, az egyetemesség igény; aki mégis egyre távolabb kerül a mindentudástól; akit a feldolgozhatatlan és egyre szaporodó információ-tömeg dilemma elé állít; lépést tartania lehetetlen, lemaradni nem akar. Ezt feszegette TORNAI JÓZSEF, s ebből vonta le teljesen „logikátlanul” a következtetést, hogy feladni nem lehet az egyetemesség igényét: akkor vagyunk korszerű emberek, ha merünk kérdezni, merünk elemezni, merünk kételkedni. Sok mindenről szó esett még: a nyelv kifejező erejéről és korlátáiról, az ízlésről, az ifjúságról, a modern műalkotásokról, kiváltképpen a modern könyvekről, filmekről, amelyek 128
