Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - JEGYZETEK - Móczár Albert: A világirodalmi áttörésről
felteszik a kérdéseket, de a válaszadást az olvasóra, a nézőre bízzák: meggondolkoztatják. És erénye vagy a bűne ez a modern regénynek, filmnek? .. . A tudósnak, a művésznek, és általában az embernek a munka ad méltóságot, Ami szétválaszt — a beléfektetett gyötrelmek hídján — össze is kapcsol bennünket. E végkonklúzió után kölcsönösen fogalmazódott meg az igény, hogy többször kellene találkozni, hiszen valamennyien egy népért, nemzetért tesszük a dolgunkat, s mindig kell, hogy legyen mondanivalónk egymásnak. ZÁM TIBOR A világirodalmi áttörésről A „Kritika” szerkesztősége eszmecserét indított a magyar irodalom világirodalmi szerepének lehetőségeiről és akadályairól. Elsőként irodalmunk két világirodalmi rangú képviselőjét, Lukács Györgyöt és Illyés Gyulát illette a szó. A világirodalmiságot mint értékkategóriát, mely történelmileg is, térben is változó jelenség, egyformán értelmezték: az emberiség fejlődésének döntő problémáit a legmagasabb esztétikai fokon kifejező, mindig megújuló eleven hatású, széles körben ismert alkotásokat tekintik világirodalomnak. Azok a művek kerülnek be a világirodalom vérkeringésébe, amelyek más nyelvekre lefordíthatók, (tehát főleg az epikai és drámai a művek), és amelyek befogadására a problémák közössége sok országban jó talajként szolgál. Lukács Ggyörgy szerint nagy költőink világirodalmi értékűek, ha ez nem jelenti egyben ismertségüket is. Irodalmunk egésze azonban csak 1918/19 óta van megszabadulóban a dzsentroid provincializmustól. Egyes nemzetek világirodalmi vezetőszerephez jutottak, de ennek oka nem a nagyságukból, hanem a fejlettségükből ered. Tehát az egyenlőtlen fejlődés törvényétől sújtott magyar fejlődést „úgy kell tekinteni, mint a kis nemzeteknél gyakran előálló eltorzulást, a világtörténelem nagy problémáinak eltűnését”. Lukács György értelmezése nem zárja ki az Illyését: a magyar valóság problémáit kell világirodalmi szinten ábrázolni. Ez kötelesség is, lehetséges is. Legmagyarabb problémáink világtörténelmi problémák, jó műveinket információértékük miatt az egész világ érdeklődéssel olvasná. Ám igazat kell adnunk Illyésnek: a felszabadulás óta jórészt hiányoznak a magyarság sorsproblémái irodalmunkból. Mintahogy jórészt hiányoztak a múltban is, s ezért volt rossz már a múlt századi önismeretünk, s ezért volt provinciális a magyar glóbuszhoz mérten is irodalmunk. Hol vannak például a nemzetiségi kérdést megvilágító epikai művek? Komlós Aladár írja: „Ma feszültség van irodalomtörténetírásunk és a közönség között”. Lukács György szerint irodalomtörténetírásunk éppen azzal süllyeszti le mélyebben irodalmunkat a provincializmusba, hogy nem kritizálja irodalmunk provinciális vonásait.” A világirodalmiság csak a „lappangó kultúrfölény-szemléletünk” leküzdésével, a dzsentri Magyarország szűk- látókörű problémáival való leszámolással hódítható meg. Tehát a történész-vitát ki kell terjeszteni irodalomtörténetírásunkra is, még pedig oly módon, hogy párhuzamot vonunk a szomszédnépek történetével és irodalomtörténetével. Örvendetes, hogy Lukács György és Illyés Gyula világirodalomtudatában is érvényesült ez a kulcsszempont. Mi, közép-kelet-európai népek egymás tükörképei vagyunk még akkor is, ha az egyenlőtlen fejlődés törvénye egymás közt is érvényesül. Mi nem viszonyítjuk magunkat egyoldalúan Nyugat-Európához, mert akkor torzképet kapunk. A nagyjából hasonló történelmi-társadalmi viszonyok közt viszont a tragikus nemzetérzés nem magyar specialitás. Éppen ezért nem szabad ezt a problémát — Illyés szavaival — „kigúnyolandó vagy lebecsülendő álproblémaként elutasítani, vagy éppenséggel reakciósnak bélyegezni”. Nem szabad lezárt, tisztázott problémaként kezelni: a magyar párt megtanulta, hogy minden problémát újra és újra türelmesen meg kell világítani, nem szabad megbélyegző címkéket osztogatni, illetve homokba dugni a fejünket. Más népek: olaszok, lengyelek stb. is szétszóródtak a világban, más népeknek is vannak kisebbségi sorban élő véreik. Nem az a különös, hogy a határokon túl magyar milliók élnek, hanem az, hogy 1918-ig, de főképpen a késői középkorig azokon a vegyes lakosságú országrészeken játszódott a magyarországi történelem, reprezentálódott és maradt fenn a magyarországi kultúra. (Vagy „biológiai elöregedésünk” ellenére éppen azért vagyunk „fiatal” nép, mert még a múltunkat is újra kell építenünk?) Ha meglesz és közismert lesz az a közép-kelet-európai tükörkép, meglátjuk majd, hogy a saját létükben fenyegetett népek milyen fogékonyak voltak az egész világ gondjai Iránt, kisebbségi messiánizmusuk mennyire szomjúhozta a társadalmi haladást a tévutak ellenére is. Ma már nincs Jellasicsnak szobra Zágrábban: 9 Forrás 129
