Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - HORIZONT - Pomogáts Béla: Az erdélyi magyarság és az örökség
^Panwgáts (Béla Horizont Az erdélyi magyarság és az örökség i. Manapság sokat vitatkozunk azon, hogy a hagyománynak mi a szerepe a nemzeti kultúrában. Vajon pusztán műveltségi anyag-e vagy inkább érzelmi erőforrás? Vagy ezeknél is több: öntudatot és erkölcsöt formáló erő? A viták — eddig — nem adtak megbízható választ az imént elismételt kérdésekre. A józan ész és az emberi lelkiismeret azonban mindenképpen választ ad, ha hozzájuk fordulunk. Az örökség — gondolom — feltétlenül a nemzeti öntudat és a közösségi etika forrása, alkotórésze, állandóan ható eleme. Nyelvünkben és hagyományainkban vagyunk magyarok. S a nyelv és az örökség nélkül nem lennénk magyarok. Mint ahogy egy mai francia sem nélkülözheti Racine-t és Hugót, Robespierre-t és Szent Lajost, Baudelaire-t és Jaurés-t. Vagyis az örökség valamennyi humánus és értékes elemét. A nemzetiséghez bizonyára eltéphetetlenül hozzátartozik az örökség, a történelem. Különösen akkor, ha a nemzetiség kisebbséget jelent, mint ahogy a Romániában élő kétmilliós magyarság esetében is. Ez a nemzeti kisebbség — a Trianon óta eltelt ötven esztendő legalábbis erről tanúskodik — meg akarja őrizni önmagát: magyar akar maradni nyelvében és kultúrájában, magyarként akar fejlődni és gyarapodni a szocialista Románia viszonyai között. Tudjuk, hogy a szocialista elvek és a társadalmi gyakorlat kapcsolata nem zökkenéstelen. Hazai tapasztalatok — keserű és tragikus tapasztalatok — bizonyítják az elvek valóságra váltásának ellentmondásait. A romániai magyarság is tudja és érzi ezt: nemzetiségükért naponta meg kell küzdeniök, s ez a küzdelem nem nélkülözi a tragédiákat sem, mint amilyen Szabédi László sorsa volt. A küzdelem mégis folyik; s örömünkre szolgálhat az, hogy a román társadalom valóban demokratikusan gondolkodó, nacionalista elfogultságoktól mentes erői, rétegei ebben a küzdelemben az ottani magyarság természetes szövetségesei. A nemzeti jelleg, a magyar etnikum és kultúra megőrzésének ügye ma érezhetően a romániai magyarság egyik legönérzetesebben vállalat feladata. Az erdélyi magyar szellemi élet vezetői jól tudják, hogy a modern ipari társadalom micsoda hatalmas kohó: nemcsak egységessé olvasztja az embertömegeket, hanem olykor ki is égeti belőlük az örökölt hagyományt, a kulturális és nemzeti jelleget. Már pedig a romániai magyarságnak — amely igenlő várakozással tekint a Romániában élő népek szocialista jövőjére —meg kell óvnia magát az ipari társadalom struktúrájában rejtőző veszélyektől. Meg kell őriznie önmagát. Egyszerre kell teljesítenie a fejlődés és a megmaradás parancsait. Orbán Balázsnak, a Székelyföld híres múltszázadi krónikásának figyelmeztetése ma is időszerű: „Igenis — írja Orbán —, vegyünk át más népektől minden olyat, mi nemes, mi jó, mi a szabadság, polgárosodás és tudományosság vívmányaként felmerül; de azért ne vessük el az ősöktől ránkmaradt erényeket. . . mert azok azon életdús törzset alkotják, melybe a korszellemnek termő ágait oltatnunk kell, ha azt akarjuk, hogy azok nemes gyümölcsöket hozó termő ágakká és nem ezeket elöldő dudvává váljanak.” Románia — Erdély — magyar közélete a magáénak vallja 92
