Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - HAZAI TÜKÖR - Kunszabó Ferenc: A sokgyökerű magyar Bácska
S mivel nekik hatalmuk már réges régen nincs, passzív védekezésben vannak már ezer év óta. Innen a végtelen alkalmazkodni tudás, a színlelés képessége, s az a tulajdonság, hogy a rájukkényszerített hivatalos éietnormákat látszólag elfogadva, mintegy illegálisan törvényeket alkossanak, maguknak s belül szigorúan aszerint élnek, miközben kívülről a hatalom teljesen lojálisnak látja őket. A huzamos kettősség természetesen még akkor is lelki defektusokhoz vezet, ha ez az állapot létezési formájukká lett az elmúlt századokban: a skizofréniát csak skizofréniások bírják, normális ember belegebed. A szolgaság mélytengeri nyomása és ez a lelki kettősség hozza aztán a hirtelen és váratlan, egyéni vagy csoportos kitöréseket, lázadásokat, melyek a kívülálló számára legtöbbször nemcsak érthetetlenek, hanem értelmetlenek is. Ám pontosan az alkalmazkodás, illetve az annak révén megőrzött lelki és közösségi autonómia tette lehetővé azt is, hogy megtartsák életvidámságukat, hogy alkalomadtán bátrak, leleményesek és eredményesek legyenek. Nézzük ennek a másfajta magatartásnak, lelkivilágnak és életszemléletnek néhány leg- újabbkori jellemzőjét: A sárközből bácskaivá lett református telepes teljes jobbágytelket igényelt és kapott az érsektől. Csakhamar kiderült azonban, hogy a kifejlődő intenzív földmívelés munkaigényének a család önmagában még akkor sem tudna megfelelni, ha az apa maga is teljes erőbedobással venne részt a termelésben — már pedig az nem szívesen vett részt, legalábbis nem mindenben, és nem folyamatosan. Ezért aztán kezdenek zselléreket fogadni a környék szegényeiből. A reformátusok később egykézni kezdenek, a katolikusok pedig erősen szaporodnak, igy az arány a két háború között már feles. A betelepült katolikusok ekkorra már bizonyos anyagi alapot is gyűjtenek, az őslakosok azonban sohasem engedik őket a község kormányrúdjához. A felszabadulás után sem: A sárközi nép igen tud alkalmazkodni, minek következtében a felszabadulás utáni első években a haladó erőknek szilárd bázisa Érsekcsanád, s bizony nem annyira a szegény katolikusok, mint a jómódú reformátusok!... Számba vették ugyanis, hogyha ők oppozícióba mennek, akkor az elszaporodott „gyüttmentek” kiveszik kezükből a község vezetését! Ezt pedig nagyon nem akarták. Mikor azonban az ötvenes évek első felében a községi autonómiának még a szikráit is kioltja a túlcentralizált állam, akkor a Csanádi őslakosok mihamar otthagyják a vezető posztokat, testületeket, hiszen úgysincs már azokban semmi hatáskör!... Á katolikusok ekkor előrébb nyomulnak, de nem foglalnak el minden kulcspozíciót. Akadályozza őket ebben egyrészt a reformátusok iránti berögződött tisztelet, másrészt a vezetésben való gyakorlatlanság. A járás ekkor visz be kívülről vezetőket, akiket azonban még a katolikusok is gyüttmenteknek hívnak — s boldogan hívják őket így, hogy íme, már nem ők az utolsók a sorban! Az ötvenes évek végén, mikor újra nő a helyi szervek szerepe, a reformátusok ismét előrenyomulnak. Ma ez a folyamat tart Érsekcsanádon. S bár igaz, hogy az őslakosok többé nem érhetik el korábbi egyeduralmukat, de talán már maguk sem akarják, hiszen közben változtak, régi szokásokat elhagytak, merőben új életnormákat fogadtak be — nem első ízben a történelem során. „Ha magyarul nem tudnának (a magyarok), ugatni kellene nekik!” — szól a fenemód öntudatos bácskai sváb mondás, egyébként minden különösebb sértő szándék nélkül, inkább csak az itteni németség különböző előnyeit, s hosszú időn keresztül vitathatatlan fölényét hangsúlyozandó. Mert előnyük volt többrendbeli. Mindjárt maga az indulás: ha a magyar és délszláv telepesek — sokszor nem is telepesek, hanem önkéntes behúzódok —, üres kézzel érkeztek, akkor legtöbbször bizony üres kézzel kellett nekilátniok a földnek, míg a német telepeseket rendszerint kész ház, jószágokkal beállított istálló, s mindenféle gazdasági felszerelés várta. A határban mérnökök hasították ki nekik egy tagban az egész jobbágytelket. Erről persze ők ugyanúgy nem tehettek, mint arról, hogy olyan vidékről érkeztek, ahol a gazdálkodás módszerei több mint ezer éve zavartalanul fejlődhettek, s ezzel egyenes arányban természetesen az emberek kulturáltsága, civilizáltsága, életfelfogása, sőt gondolkodása is jelentősen fejlettebb volt, mint azoké a magyaroké és délszlávoké, akik éppen csak kiszabadultak a gazdálkodási módszereiben is végtelenül elmaradott török birodalom kereteiből. A marxista elv, miszerint legfőbb érték az ember, egyben azt is jelenti, hogy létünk alapjában, a termelésben is mindig az ember volt és marad a legjelentősebb tényező. Nos, a XVIII. században ideérkező sváb ember mérhetetlenül nagyobb értéket jelentett az itt talált népcsoportok tagjainál. Még fizikálisán is: ősei századok óta dúsabban és változatosabban, tehát egészségesebben táplálkoztak, minek következtében termetre jóval nagyobbak, munkában jóval kitartóbbak voltak. De mindezeken túl maga az a tény, hogy 70
