Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - HAZAI TÜKÖR - Kunszabó Ferenc: A sokgyökerű magyar Bácska
ők őseikben már réges régen megszokták: Ha a magot elvetik, akkor a termést bizton be is takarítják! S századok óta pontosan kidolgozott szabályai voltak annak is, hogy mit kell leadni úrnak, papnak, királynak!... Ez a létbiztonság szinte teljesen ismeretlen volt az itteni magyarok és délszlávok előtt, hiszen ha ősszel volt is mit elvetni, s tavasszal nem is taposták le az erre vagy arra vonulgató ilyen vagy olyan hadak, nem biztos, hogy le is arathatták, illetve, hogy a termást nem vitte el valamelyik török, német, magyar vagy másféle úr. Ezek az induláskor meglevő gazdasági, gazdaságtörténeti és lélektani motívumok játszottak közre abban, hogy a bácskai németség Bácsbokodon vagy Garán, Katymáron vagy Baján egészen másként tartotta a fejét, másként hangsúlyozta a szót, mást tartott elérhetőnek a világ dolgaiból, mint a szomszéd faluban, vagy akár a szomszédjában lakó magyar vagy délszláv. S mert mást, többet tartott elérhetőnek, bizony mást, többet is ért el! Erre a lélektani motívumra külön is felhívnánk a figyelmet: a szorgalom, a pontosság szilárd meggyőződásünk szerint elsősorban nem faji vagy éppen nemzeti sajátosság, hanem az adott történelmi viszonyok és lehetőségek között kialakult tulajdonság. Ha tehát a bácskai németség hosszú ideig általában szorgalmasabb és pontosabb (ergo: eredményesebb) volt az itteni másik két nemzetiségnél, akkor ezt az induló anyagi előnyökön és a bécsi hatalom később is ismétlődő kedvezésein kívül az óhazában kialakult lelki tulajdonságának köszönheti. A tételt bizonyítja, hogy a magyar és délszláv csoportok, amelyek önerejükből anyagilag felzárkóztak a németek mellé, a századfordulón már azok is legalább olyan szorgalmasak, pontosak ás eredményesek voltak, mint Mária Terézia kedvencei. El kell tehát oszlatnunk a bácskai sávbság köré font legendákat — nem azért, hogy kisebbítsük őket, hanem éppen ellenkezőleg, hogy reális helyzetükben reálisan szemlélhessük őket, s ők is önmagukat. Ez javukra fog szolgálni, mert bizony eddig önszemléletükben felfedezhettünk elemeket, melyek arra utaltak, hogy kicsit különösnek, és különösségükben kicsit kitűnőnek tekintették magukat — ugyanakkor a környező vagy velük együtt élő másik két nemzetiség inkább a különösséget, sőt a különcséget vette észre. Mint a szorgalomnak, pontosságnak és eredményességnek, úgy a különösségnek, és az általunk néha kárörvendve túlhangsúlyozott különcségnek is, meghatározott történetitársadalmi eredői vannak. Módosabbak voltak, kulturáltabbak, hogy úgy mondjuk, nagyvilágibbak. Hogy egyetlen szemléletes példával éljünk, ideköltözésük idején jóval többet mosdottak, mint az itt talált magyarok és délszlávok. Mindez arra ösztönözte őket, hogy elhatárolják magukat, hogy ne keveredjenek az alacsonyabb kultúrfokon állókkal — ez eléggé érthető, bár nem követendő magatartás. Ugyanakkor azonban, éppen mert ők az óhazában már évszázadok óta meghatározott keretek között éltek, meghatározott létfeltételekkel és létezési móddal, kicsit bizony merevek, beskatulyázottak, hovatovább bogarasak voltak a környező magyarok és szlávok előtt, mely utóbbiak történelem-adta körülményeik között egy bizonytalanabb, tehát lazább életmódhoz, életszemlélethez voltak szokva. Mindehhez járul, hogy magyarok és szlávok, hosszú időn keresztül egymás mellett élvén, sőt egymás szokásait átvévén, egymással keveredvén, lényegében ismerték, többé-kevésbé megszokták egymást, míg a betelepülő svábok a maguk egészen más világával vadidegenek voltak. A múlt, legyen bármilyen nemkívánatos, a legnehezebben lerázható, eltüntethető kísérője a népeknek, népcsoportoknak: a három nemzetiség elütő múltja, s az ebből eredő elütő szokások bizony erősen belejátszottak a Magyar Bácska tegnapjának alakulásába, s belejátszanak jelenébe is. A felszabadulás után azonban, mint már utaltunk rá, újabb népcsoportok érkeztek erre a tájra, melyek közül mindegyik magyar volt ugyan, de némelyiket a régi lakosság egésze, vagy annak egy-egy része nagyobb csodálkozással szemlélt, mintha egy negyedik nemzetiség telepedett volna be a Bácskába, kiválóan bizonyítván ezzel, hogy nem a nemzetiségi különbség, hanem a más történelmi feltételek között kialakuló más szokások és tulajdonságok a megnemértés alapvető okai: A szabolcsi ember hamar izguló, hamar fellobbanó, s heves indulatában meggondolatlanul vagy legalábbis értelmetlenül cselekvő. A szabolcsi embernek már a negyvenedik őse is abban a homoktengerben született, hol még egy századnak előtte is akár minden két-három évben újra lehetett volna rajzolni a térképeket: a szél volt az úr, a szél vitte a sívó homokot, melyet ha különben megkötöttek, akkor se nagy haszonnal művelhettek. „A bácskai ember földbe vágja a kapát, és aranyat talál — a nyíri csóró földbe vágja a kapát, és homok alatt csak homokot talál!” — mondta egy öreg szabolcsi telepes, és ezzel a meghatározásával találóan jellemezte a kétfajta lehetőségek között kifejlődő kétfajta embert: „Hajnali háromtól este kilencig hajtani mint az állat, ha egyszer nem muszáj?!” — csodálkozott a frissen érkezett szabolcsi, a „nem muszáj” alatt azt értvén, hogy ha az ember 71
