Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - HAZAI TÜKÖR - Kunszabó Ferenc: A sokgyökerű magyar Bácska
belül levő magyar földmívelőkkel találta szemben magát, nem egy esetben azokat űzte el a jogosan vagy jogtalanul megkapott földekről, és így természetes, hogy a megrövidített magyarság és a hatalmaskodó érsekség nem szívesen egyezkedett. Kalocsa számára legjobb megoldás volt a fellobbant torzsalkodásban érdektelen népcsoportot idehozni zsellérekül. Inkább magát ezt a tényt, a zsellérséget találjuk jellemzőnek a sükösdi nép mai magatartására. Sükösd felszabadulás előtt épült házai nem olyan terjedelmesek, nem olyan gangosak és rangosak, mint a környező községek hasonló korú épületei. A sükösdi ember mintha nem lépne olyan egyenes-magabiztosan az utcán, mintha nem nyújtaná olyan ernyedt nyugalommal kézfogásra a kezét, mint a tataházi polgár. Tataházán az öregek száján élő népmesék és legendák nem annyira a legkisebb fiúról, a keresztúton feltalált segítő lidércről és a kiásott kincsről szólnak, mint Sükösdön — hanem a ma is élő családok őseinek igyekezetéről, kuporgatásáról, halálig tartó szorgalmáról. „Nem sajnálták magukat a munkától, megsegítette őket az Isten!” — mondják Tataházán a valaha jómódú családra; „Török pénzt talált, hát úgy nem csuda!” — jegyzik meg Sükösdön a szerencsésnek tartott famíliáról. A volt gazdasági és jogi helyzetből adódó világkép és magatartási normák még ma is hatnak Sükösdön, s ha közös gazdálkodásuknak viszonylag kisebb eredményeit taglaljuk, az okok keresgélése közben ez emberi tényezőkhöz is elérkezünk. A török kortól számított régi bácskai lakosság legszínesebb, s egyben legeredetibb tagja a sárközi népcsoport Dunán innen szakadt két községe. A tudomány mai álláspontja szerint a sárközi népcsoport egyenes besenyő leszármazás. Betelepedásük után néhány évszázad alatt tökéletesen asszimilálódtak a magyarokhoz. Ez a folyamat olyan hihetetlenül gyors volt, hogy nem csupán az erősen megfogyatkozott és többszörösen megvert besenyők öntudatának, önérzetének (mint az átnemzetiesülés lényeges indító okának) jelentős megcsappanására gondolhatunk, hanem azt is feltételezhetjük, hogy ez a nép — akárcsak a kunok — rokonságban voltak a magyarokkal, és ez is segítette a beolvadást. Valószínűleg ez a két oka van, hogy bár tudunk a besenyőkről, tudjuk, hogy árpádházi királyaink több hullámban fogadták be őket — de nincs nyoma a besenyő nyelvnek, a besenyő kultúrának. És nem beszélhetünk besenyő lelkialkatról — hacsak... A sárközi népcsoportot, még mint segédhadul szolgálókat, valószínűleg III. Béla telepítette a Mohács-sziget fölött, szekszárdi szőlőbirtokainak védelmére. Fegyveres szolgálataikért a királytól jó termőföldeket kaptak, a Duna árterületétől nyugatra. Valószínűleg egészen a török hódoltságig királyi szolgálatban voltak — de akkor aztán hirtelen gazda nélkül maradtak. A rabolva kódorgó ellenség elől bementek a mocsarak közé, s az asszonyok, lányok, akik addig a földeket művelték, most már csak a jószágokat ápolhatták és gyökereket, bogyókat szedhettek a zsombékosban — a férfiak pedig, akik korábban fegyverrel tétlenkedtek, most csónakra fanyalodtak, beeveztek a kanyargós folyású vizeken, halat fogtak, rákot fűztek zsinórra, madárnak tettek csapdát, és hiúzt, vadmacskát tőrbe csaltak, hogy bundájukat magukra húzhassák a nyirkosán hideg hajnalokon ... Bementek a mocsarak közé, és többé nem tudtak kijönni. A törökök kiverése után ugyanis Mária Terézia nem igényelte szolgálataikat — pláne a fegyverest nem! — hanem német telepeseket hozott a magyar királyoktól megörökölt tolnai birtokaira. A sárközi nép kínlódott, feszengett a szűk helyen — két csoportjuk ekkor jött át a Dunán: Szeretnie, Érsekcsanád — mígnem elérkezik a mocsárlecsapolás, minek révén Bogyiszló, Őcsény, Decs, Alsónyék és Báta hirtelen szántóterülethez jut! S a besenyőknek ez a csoportja hosszú-hosszú idő után tulajdonképpen csak ekkor megy át generális változáson! Mert igaz ugyan, hogy már a XI. században fölveszik a kereszt- séget, letelepednek, jószágot őriznek, aztán pedig itt, Tolnában földet kapnak, majd a mocsarak közé kell húzódniok — de a férfiak (s ki merné tagadni, hogy falun még ma is ők a meghatározó társadalmi tényezők (megmaradnak nomád, álmodozó, tétlenkedő népnek, mint annakidején az orosz szteppéken háború- vagy rablóhadjárat-mentes időkben! Mert csak a mocsarak lecsapolása után fogják meg a dolog végét, a múlt század második felében. S körülbelül ebben az időben alakul ki a sárközi népviselet is, a néprajzosok ettől kezdve gyűjtik előszeretettel szokásaikat, régészek kutatják eredetüket, antropológusok méregetik koponyájukat .. . S ami ma már róluk és tőlük nemzeti közkincs — viselet, bútor, dalok, mesék — azt, ha akarjuk, felfoghatjuk a besenyő népiség sajátosságainak. Mindenesetre, Érsekcsanád elüt mind a bácskai magyarságtól, mind a nemzetiségektől. Először is: más a vallásuk. Szeremlével együtt — csakúgy, mint az egész Sárköz — reformátusok, a környező néptenger pedig katolikus. Reformátusként szegődnek a kalocsai érsek jobbágyaivá, és a hatalmas egyház nem egy kísérletet tesz, hogy „eretnekségükből kiemelje őket”. Innen a meglehetős bezárkózás, a református öntudat, az összetartás. 69
