Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - HAZAI TÜKÖR - Kunszabó Ferenc: A sokgyökerű magyar Bácska
nokat tudtak azok osztogatni, kérem! különösen az egyik! mert a másik csak amolyan félmagyar, félszerb volt!” S hiába beszél neki az ember, hogy ugyanabban az időben, vagy történelem során máskor is, magyarok is vertek meg szerbeket, sokácokat, bunyeváco- kat — s feltehető, hogy pofon-ügyben legalább olyan „kiválóak" voltak... Hiába magyarázni neki, hogy a pofonok kilópondja és sűrűsége alapján a legkevésbé sem lehet kategorizálni a nemzeteket! * Egészen más tulajdonságokat tarthatunk jellemzőknek, s egészen más tulajdonságokat nagyíthat fel vagy kicsinyíthet le a bácskai több nemzetiség és még több népcsoport együttélése, valamint Jugoszlávia közelsége. Talán nem lesz haszontalan felrajzolni a ma Bácskában élő népcsoportok és nemzetiségek néhány jellemző vonását: Árpádkori fennmaradt iratokból megállapítható, hogy akkoriban ez a vidék tiszta magyar lakosságú volt. A kiváló termőképességű földön sűrűn következtek egymás után a jómódú falvak. Miután a tatárbetörés következményeit kiheverte, a Dózsa György-féle parasztfelkelésig, illetve a török időkig történelmi méretekben szinte semmi sem zavarta ennek a vidéknek a nyugalmát, gazdagságát, fejlődését és faji egységét. De a honfoglaláskori magyarság majdnem teljes kipusztulása, a betelepításek és a spontán betelepedések következtében ma már igen nehéz lenne megállapítani, melyek azok a bácskai falvak, ahol az őslakosságot megkülönböztethetjük. Kiindulási pontunk tehát a moszlim-kot, mikoris uralmuk konszolidációja után az agák és bégek hűbérbe kapott jótermő földekre válogatás nélkül telepítettek magyarokat, dalmátokat (bunyevácok), sokacokat (szerb-rokonok) és minden más nemzetiséget, illetve szívesen vették ezeknek a népcsoportoknak a behúzódását. A táj, mind az ezer- kilencszáznegyvenötös felszabadulásig érvényes etnográfiai arculata azonban csak a török hódoltság után, a már többször tárgyalt bécsi ihletésű betelepítések alkalmával alakult ki. A török alatt és után behúzódott vagy betelepített és itt az őslakos magyarság maradványaival egyesült magyar lakosság jó példáinak vehetjük többek között Mátételkét vagy Tataházát. E községek utcáit járva, embereit megismerve ugyanazt a megállapodottságot, nyugodtságot és okos megfontoltságot tapasztalhatjuk, mint Magyarország oly sok más vidékén, ahol szintén jók a gazdálkodási feltételek, és a lakosság kiváló agrikultúrával rendelkezik. A mátételki vagy tataházi lakos kézfogásán, beszédén, tekintetében érezni lehet a magabiztosságot: „Ránk mindig, minden rendszernek, uralomnak szüksége volt, van és lesz, mert ezek a földek, amelyeket mi művelünk, mindig csaknem dupláját adták a gyenge átlagú magyar terméseknek, innen mindig kétszerannyi jószágot és állati terméket lehetett felvásárolni, elrekvirálni mint az ország sok más részéből . ..” Igazán szegény ember itt mindig nagyon kevés lehetett, mert akinek nem volt földje, az is viszonylag jó bérért szegődhetett el a cselédtartó módos gazdákhoz — éppen ezért itt a szegénység fogalma jobb anyagi szintet takart, mint a Homokhátságon vagy a Nyírségben egyrészt, másrészt viszont a bő, vagy legalábbis elégséges munkaalkalom ezekben a községekben sohasem engedte meg, hogy a szegénységet a társadalmi viszonyokban gyökerező okokkal magyarázzák. Mátételke és Tataháza lakóinak szemében mindig az volt és az igazán a szegény, aki nem dolgozott, nem igyekezett eléggé, hagy családjának élelmet—ruhát, illetve utódainak földet szerezzen. Az osztálytársadalmak uralkodó körei a szegénységet és elesettséget mindig hanyagsággal, nemtörődömséggel és hozzánemértéssel magyarázták. Ez a lényeget elkenő és velejéig hazug általánosítás az olyan falvak és vidékek helyzetét és lehetőségeit nagyította föl, mint Mátételke, Tataháza, mint a magyar Bácska. A török kortól számított régi telepesek másik csoportját az északról telepített ruténok és szlovákok képezik, kik a huszadik századra teljesen elmagyarosodtak — ez a folyamat feltehetőleg már eredeti lakóhelyükön megindult —, és származásukat ma már csak községeik és itt-ott dűlőik nevei jelzik. Ilyen községa Bácskán kívül eső Dusnok (dúsa magyarul lélek), s a vele egyidőben települt rutén eredetű Sükösd, amelyik már az itt tárgyalt tájegységbe tartozik. Sükösd határa már nem olyan jó talajú, mint az előbb tárgyalt két községé, földjeik egy része erősen homokos — ráadásul ők annakidején nem önálló telepeseknek (telkes jobbágyoknak) jöttek ide, hanem házzal rendelkező zselléreknek a kalocsai érsekség majoros gazdaságába. Talán bele lehetne menni egy olyan fejtegetésbe, hogy az érsekség papi és világi gazdatisztjei a török utáni berendezkedéskor miért nem nyakas magyarokat, miért lágyabb jellemű és békésebb természetű északi szlávokat telepítettek uradalmaikba, ám ez a fejtegetés meggyőződésünk szerint nem dúsítaná magyar nemzeti büszkeségünket. De nem is kisebbítené: arról az egyszerű tényről van szó, hogy mikor a kalocsai érsekség különböző királyi és nádori határozatok valamint elhúzódó perekedések révén érvényesítette Mohács előtti jogait, akkor legtöbbször a már korábban behúzódott és birtokon 68
