Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - HAZAI TÜKÖR - Kunszabó Ferenc: A sokgyökerű magyar Bácska
Birodalom” penészlepedékes csontvázát elsöpörte a történelem, de az akkori és a két háború közötti propaganda következményeit nem lehetett eltűntetni nyomtalanul. A bűnösök elvackolódtak valahogy, vagy kimúltak, de a felhergelt nemzetiségek kedélyei csak lassan nyugodtak meg a Bácskában: A feleséget magyar anya szülte, a férjet bunyevác. Hosszú évekig éltek békében, megértésben, mikor egyszercsak a pap arról kezd zengedezni, hogy a szláv faj mégiscsak előbbre való, hogy a szláv faj hatalmas. Aztán előáll a kántortanító, és dicsőült képpel sorolja, hogy a kitűnő magyaroknak micsoda világraszóló tettei vannak bejegyezve odafent. .. Bunyevác férj és magyar feleség megzavarodva, értetlenül néznek. Aztán hazamennek, és elfelejtik az egészet — ám a következő héten két gyerekük sírva jön haza az iskolából: Tanítás alatt ugyanis a kántor rájuk mutatott, hogy ime az elfajzott magyarok! Aztán jött a pap, és az is kipécézte őket, hogy lám az elfajzott szlávok!.. A két gyerek ököllel töröli a szemét, és kérdezi: hát most ők magyarok vagy bunyevácok tulajdonképpen?!.. S a szülők csak állnak, szólni sem tudnak. Mert nekik addig kisebb dolguk is nagyobb annál, semmint ezen töprengeni. Később kiderült ugyan, hogy isten két szolgája valami földbérleten veszett össze, de akkor már késő volt. Az előráncigált alantas indulatok fölgerjedtek, a nemzeti szabadság köntösébe öltöztek. Ezért fordult elő az egyik faluban, hogy a két nemzetiség rácsot húzott a templom közepén, a másikban pedig a második világháború végén a hivatalosság örve alatt igyekeztek eltenni láb alól a másik csoportból való személyes haragosaikat. Persze, fel lehet hozni, hogy ezek egyedi esetek, apró, személyes ellentéteken alapultak. Ha azonban gondosan tanulmányozzuk a történelmet, rá kell jönnünk, hogy ugyanezt „nagyban” is így szokták csinálni. Aljas emberek vagy embercsoportok aljas indulataikat mindig nemes mezbe igyekeznek öltöztetni, s mikor már mindent végképp összezavarnak, akkor letűnnek a színpadról; a gordiuszi csomót mindig maguknak a népeknek kell meg- oldaniok!” Eddig a cikk, s rögtön elismerjük, hogy könyyben, a probléma teljes tárgyalásába ágyazva ez a szöveg jobban elmegy, jobban érthető, mint egy napi problémákat és promt feladatokat tárgyaló lapban. A bácskai párt és állami vezetés milyenségének ismeretében nem is indokolatlan félelmet vagy túlzott óvatosságot állapíthatunk meg e kérdésben, hanem tükröződni látjuk azt az országos állásfoglalást, mely szerint „legjobb, ha nem beszélünk a dologról”. Beszélni akarunk róla. Beszélni először azért, mert hazánkban huszonöt év óta szilárd elvi alapokon nyugvó gyakorlat él mind a nemzetiségi kérdésben, mind a Duna-medencei népek együttélésében; de beszélni azért is, mert a nemzetiségi ellentétek gyökere — bárki bármilyen céllal is szította föl a múltban — sokkal mélyebben rejtezik az emberekben, a népek és népcsoportok lelkületében, semhogy negyedszázad után minden lényeges momentumot megoldottnak vehessünk; s beszélni akarunk végül azért, mert a nyíltan, hangosan kimondott szónál jobb orvosságot az emberiség mindeddig nem ismer ilyen bajainak a gyógyítására. A Magyar Bácskában él egy különös pszichózis: a jugoszlávok tisztelete, hogy azt ne mondjuk, csodálata. Ha egyik nép tiszteli a másikat, abban nincs semmi kivetnivaló, sőt: a kölcsönös tisztelet a nemzetek együttélésének egyik legfőbb értéke. Egyik félnek sem válik azonban hasznára, ha a partner nép egyes csoportjai, hogy úgy mondjuk, túlzott tiszteletbe esnek: Hogy tudniillik, lám, ezek a jugók, milyen bátor gyerekek! Ezek nem ijedtek meg a németektől sem, Sztálintól sem, csinálták a maguk dolgát, és mindig azt mondták, hogy nekik lesz igazuk, és ugye, nekik lett igazuk!.. Hogy tudniillik, lám, ezek a jugók, ezek mindent jobban csinálnak odaát a Vajdaságban, és ők már megoldották azokat a problémákat — a közéleti demokrácia például —, melyeken mi még csak most munkálkodunk! .. Mert Tito marsall országában lehet tűntetni a diákoknak, és abból még nem lesz akkora felfordulás, mint nálunk ötvenhatban, vagy Franciaországban hatvannyolcban, mert Tito azt mondja: igazatok van, diákok, és közéjük megy, és orvosolja a bajokat! .. Ennek a tanulmánynak nem tárgya Jugoszlávia múltját vagy jelenét értékelni — a reális magyar értékelés adott, közismert, s a jelen helyzet magyar részről aktuális elemzése időről időre megjelenik. Itt csupán magát a Bácskában tapasztalható helyzetet elemezzük, mely szerint déli szomszédunk mindent jól, pontosabban szólva, mindent jobban csinál mint mi, magyarok. Ez a kategorikus különbségtevés az egészségtelen. Az a felfogás, amit a negyvenötös fellobbanás egyik magyar szenvedő alanyánál tapasztaltunk: két partizán egyenruhás ember megverte őt; az esetet elég szenvtelenül meséli, a végén pedig valami különös mosoly jelenik meg az arcán, a hangja elreked, és azt mondja: „de micsoda pofo5* 67
