Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - HAZAI TÜKÖR - Kunszabó Ferenc: A sokgyökerű magyar Bácska
hibátlan elvet, sőt, mindennapi életükben kivétel nélkül igyekeznek annak érvényt szerezni a Bácskában is, de ereszkedett pillanataikban elő-előugrik a százszor megunt, százszor megszenvedett téveszme. Hibásak ezért? Igen, hibásak, hisz jól tudjuk, hogy a történelem az egyes emberek cselekedeteiből, magatartásából, aktivitásából vagy passzivitásából áll össze — ugyanakkor tudjuk azt is, hogy a régmúlt és a tegnap történelme kérlelhetetlenül visszacsap, visszahat ránk. Visszacsap nagyapáink vagy századik ősünk tette ugyanúgy, mint saját tegnapi cselekedetünk. Tudjuk tehát az elvet, és örülünk egyre erősödő érvényesülésének, ugyanakkor nem mindig tudunk annak megfelelően cselekedni — s ezért vállalnunk kell a felelősséget, de ismernünk kell felelősségünk határait is!.. A Magyar Bácskában is, de mindenütt az ország határain belül. És kívül. * Nem akarjuk azt állítani, hogy a nemzetközi kérdés, vagy annak torzult formája, a nacionalizmus ma elsőrendűen ható probléma a Bácskában. A táj számára sokkal lényegbevágóbb az iparszerű mezőgazdálkodás megteremtése, a feldolgozó iparágak létrehozása, és a Bácskához szervesen kapcsolódó ipar kialakítása; az embereket mérhetetlenül jobban foglalkoztatják a termelési problémák, vállalatuk, téeszük gazdálkodási körülményei, községük fejlesztése, modern és kultúrált életkörülményeik megteremtése — de a nemzetiségi kérdés is él, jelen van. S hogy a felszabadulás óta nem csitult el még jobban, annak egyik oka talán éppen az, hogy nem beszélünk róla elég nyíltan és őszintén, s hogy úgy teszünk, mintha a témának sokkal kevesebb alkotórésze lenne, mint ténylegesen, s mintha az embereket sokkal kevésbé foglalkoztatná, mint valójában. E sorok írója néhány cikket nyújtott be a Bács-Kiskun megyei laphoz, s azokban többek között szót ejtett a német, valamint a délszláv nemzetiségi problémákról. A lapszerkesztők konzultáltak a bajai járás vezetőivel, minek eredményeképpen a sváb kisebbséggel foglalkozó írást leközölték, közöltek egy másikat is, mely érintette a délszláv-magyar viszonyokat, de azt a cikket, amelyik felmarkolta a szerb nemzetiségek és a magyarok együttélésének problémakörét, azt éppen nem közölték: „A felszabadulás utáni első hetekben a Magyar Bácskában is úgy tűnt, hogy délszlávok és magyarok között nincs többé nemzetiségi probléma. Aztán jött a földosztás, az igazolás, jöttek a községpolitikai feladatok, s a rejtett vagy nyíltan bevallott különböző érdekek, elképzelések egymás ellen szegültek. Melyik szembenállást sikerült megszüntetni, melyiket nem. S aki eredeti szándékaihoz képest vesztett, abban harag gyűlt, és mindenféle képzelt vagy valós fegyvert előrántott. Törvényszerű, hogy ezek közül a nemzetiségi kérdés sem hiányozhatott. A sovinizmus Európának ezen a részén valóban meglevő jogtalanságokon alapult. Más kérdés viszont, hogy egyesek — rendszerint a még nagyobb hatalomra vágyó hatalmasok — hogyan igyekeztek a tényleges helyzetet kihasználni. A XIX. századig a társadalom legfelső szintjén is mindegy volt, hogy ki milyen nép fia, milyen nótát daloltak a bölcsőjénél, s milyen szokásokat hozott szülőházából... Az urak később „kitalálták” és fegyverül használták a sovinizmust, de a nép még sokáig mentes volt ettől a betegségtől. A Bácskában feltáruló szóbeli hagyományokból és írásos emlékekből legalábbis az derül ki, hogy magyarok és bunyevácok, kunok és sokácok, rácok és svábok évszázadokon^keresztül békésen éltek egymás mellett, sokszor egy faluban vagy éppen egy utcában. Átvették egymás dalait, szokásait, megtanulták a másik nyelvet. A História Domusok és az egyházi anyakönyvek azt tanúsítják, hogy gyakori volt az összeházasodás, sőt a névváltoztatás: magyarról svábra, svábról bunyevácra, vagy mindez visszafelé. Katy- máron például megállapítható, hogy az ottani magyar csoport kétszáz év alatt csaknem teljesen elszlávosodott — Hercegszántón viszont a sokácok jó része magyarosodott el a huszadik század elejére. Bécs egészen 1918-ig gyarmatként tartott bennünket, s mi — talán éppen ezért — nagyon bizonyítani akartuk magyarságunkat, kultúr- és egyéb „fölényünket”. Soviniszta urainknak pedig — akiknek neve különben gyakran -bergre vagy éppen itsre, -vitsre végződött — mindez nagyon jól jött: ha Katymáron egymásnak lehet ugrasztani a bunyevácot és a magyart, abból csak a helyi földesúr, Latinovits húzhat hasznot. A görögtüzes Milléneum táján bontakozott ki igazán a magyarkodás. Rákosi (szintén magyarosított név!) Viktor úrék harmincmilliós nemzetről, történelmi és civilizációs előjogokról szavaltak, de az nem zavarta őket, hogy Katymáron az első világháborúig csak horvát nyelvű iskola volt, Hercegszántón viszont csupán magyar... A „Nagy Magyar 66
