Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - HAZAI TÜKÖR - Kunszabó Ferenc: A sokgyökerű magyar Bácska
Ülök, hallgatok: érvekkel lehet vitatkozni; indulatokra indulatokkal szokás válaszolni — ez a témakör azonban súlyosabb annál, semhogy a hangerő nagysága és a tüdő kapacitása dönthessen benne. Eszembe jut Illyés Gyula egy mellbeverő ás szemnyitogató visszaemlékezése: Mikor Párizsban, a Sorbonne-on tanult, a nemzetközi diákszállóban egyszer fölmerült a kérdés: ki védte meg az európai kultúrát a töröktől? Neki már nyílt a szája, hogy azt mondja, természetesen mi, magyarok, mikor hirtelen megszólalt egy szerb diák: „Természetesen mi, szerbek, a rigómezei csatában!”- De rögtön letorkolta egy bolgár, azt egy görög, azt egy osztrák — mind saját nemzetének tulajdonította az Iszlám megállítását, sőt a sorba beálltak az olaszok, a spanyolok, a franciák, de még a svédek is .. . És Illyés csak hallgatta, hallgatta, aztán már, a sok indulat láttán ki sem mert rukkolni azzal, hogy az egész katolikus világban Hunyadi János nándorfehérvári győzelmét hirdetik minden délben a harangok! Eszembe jut Illyés Gyula leírása, és jócskán elgondolkodom: az önbecsüléstől, a saját szerep hangsúlyozásától csak egy lépés lenne a felismerés, hogy tudniillik, nem külön- külön, hanem közösen védtük meg Európát a töröktől, helyesebben mondva, Európa megvédte önmagát, hisz mi is Európa vagyunk. S ebben a védelemben minden európai nép pontosan annyit vállalt, amennyit vállalnia muszáj volt, sem többet, sem kevesebbet. Abból tehát senkisem formálhat előjogot, s amiatt nem érezheti magát kevesebbnek, hogy területi és történelmi helyzeténél fogva a múltban vagy a tegnapban mit tett vagy mit nem tett: a történelmi szerep végeredményben nem elhatározások, kiállások vagy megbú- vások, hanem élniakarás kérdése. Az ember alapvető ösztöne az életösztön, s életét, ha csak lehet, a kialakult, megszokott keretek között akarja továbbélni. Ez az erő plántálódik át a nagyobb közösségekre, a népekre, nemzetekre is — természetesen nem minden áttétel nélkül. De pontosan ezek az áttételek azok, melyek között a múlt századi vagy a két világháború közötti polgári történelemtudomány igencsak eltévedt: ki mikor állt ki hősiesen, melyik nép mikor bújt meg okosan, tehát mikor mennyit dobott a történelem serpenyőjébe — ezt bizony megfelelő rendszerező elv nélkül meglehetősen nehéz eldönteni, s a polgári történelemtudomány éppen ezért fordult nagy hévvel a biztosabbnak látszó terület felé: ki honnan jött, ki kitől származik, melyik nép mikor érkezett lakhelyére... Pedig az őstörténetkutatás is csak látszólag biztos talaj: kétségtelen, hogy egy darabig — a történetírás, a nyelvtudomány, a régészet, az antropológia segítségével — meglehetős biztonságérzettel lehet visszafelé haladni az időben. Mintegy két-három, talán négyezer évig — de mi van azután, illetve, azelőtt? Sőt: mi van azokkal a momentumokkal, melyeket a felhasznált tudományágak szintézise sem világít meg az őstörténetkutatás számára? És mi van azokkal a mozzanatokkal, melyekről nem is tudunk, s így nem tudjuk őket számításba venni? . . Az őstörténetkutatás, visszafelé haladva az időben így alkalmazza egyre inkább a kizárásos módszert: ez nem illik bele a koncepciómba, tehát kihagyom ... De amit a logikai kényszer miatt bent kell hagyni, az sem mind egyértelműen bizonyítható. így szaporodnak a szövegben az: „úgy tűnik; minden valószínűség szerint; minden bizonnyal” és a többi fordulatok, s így téved az őstörténetkutatás is egyre ingoványosabb talajra, s ezt a tényt a tudomány jeles képviselői mindig el is ismerik, és kutatásaikból nem mernek határozott következtetéseket levonni — ez azonban a legkevésbé sem zavarja azokat, akik mindenáron saját fajuk, népük, nemzetük elsőbbségét akarják bizonyítani. Az ingoványos talajt száraz, biztonságos szteppének látják, a tudomány fehér foltjait pupillájuk fehér foltjai eltakarják tudatuk elől, s ezért nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy végeredményben az őstörténetkutatás legmegbízhatóbb tényei sem jelentenek semmit, egyetlen nép előjogát sem igazolják a másik felett. Nem, mert a népek származására, keveredésére, vándorlására és letelepedésére is ugyanaz a törvény vonatkozik, mint az életösztön által meghatározott történelemre, hogy tudniillik, minden nép azzal keveredett, akivel keverednie kellett, oda vándorolt, ahová muszáj volt vándorolnia, s ott telepedett le, ahonnan nem mehetett tovább. Az őstörténetkutatás és a történelem tehát egyetlen népet sem rendel egyetlen más nép mögé sem. A történelemben egyes nemzetek — az áttételek és a nemzetközi összefüggések következtében — természetesen előnyös vagy hátrányos helyzetbe kerülhetnek időszakosan más nemzetekkel szemben, ás ezt jócskán ki is szokták használni, de ezt a tényt végzetes összekevernünk a népek egymás mellett élésének és élniakarásának, közös sorsának törvényszerűségével. És még veszélyesebb az időszakos előnyökből vagy a korábbi letelepedésből előjogokat formálni, mert ilyen jogok egyszerűen nem léteznek. Nem léteznek a történelmi valóságban, és ezt a marxista történelemtudomány kellőleg tisztázta is már, sőt, éppen a szóban forgó népek életének utóbbi huszonöt évében uralkodó gyakorlattá is vált ez az elv — látszólag nyitott kapukat döngetünk tehát. De csak látszólag. Fentebb idézett beszélgető partnereim éber állapotban ugyanis hibátlanul mondják a 5 Forrás 65
