Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - HAZAI TÜKÖR - Hatvani Dániel: Villámsújtottak (Szociológiai tanulmány a Bács-Kiskun megyei öngyilkosságokról)
kék csoportjában ilyenkor szinte leküzdhetetlenül felüt a borzongással vegyes, vagy éppen attól sarkallt kíváncsiság, az ismeretlen, felnőtt titkokba való bepillantás vágya, s majd mindig akad egy-egy vállalkozó ... Ám a nyakra szoruló hurok 4—5 másodperc elteltével eszméletvesztést okoz, a többiek ijedten elfutnak, átadva szerencsétlen társukat a nem várt halál karmainak, CSALÁD Összefüggést keresni és találni az öngyilkosság és az elkövetők családi állapota között, akárcsak a statisztika szintjén is, tulajdonképpen a legnehezebb. Itt fenyeget leginkább a szociológiai vizsgálatoknak az a mindennapos veszélye, hogy a véletlen, de mutatós összefüggéseknek jelentőséget tulajdonítunk, ugyanakkor elmegyünk a rejtetten megbúvó, de annál relevánsabb korrelációk mellett. Valójában annak a megválaszolásával kellene kezdenünk: a házasság a nő vagy a férfi számára jelent-e többet? A köztudatban úgy él, hogy a házasság intézményéhez való ragaszkodás a gyengébb nemnél erősebb, noha annak terheiből még ma is a nő vállalja a nagyobb részt. De az állítás második felét rögtön megkérdőjelezhetjük, hiszen a férjek túlnyomó többsége fizetése jelentős hányadát nem magára, hanem családjára fordítja. És mindjárt itt az ellenkérdés: mennyire érzik a család eltartását tehernek a férjek, s mennyire tudatosul ez náluk. Beható vizsgálat nélkül mindezek a kérdések nem válaszolhatók meg, a köztudat igazságtartalma pedig legalábbis kétes értékű. A magány kétségkívül olyan tényező, amely maga is oka lehet az öngyilkosságnak, vagy fakadhatnak belőle a cselekedetet közvetlenül kiváltó okok; ám az egyedüllét^nem azonos a magánnyal, mint ahogy a családi kötelék sem jelent egyet a társas léttel. Úgy is mondhatnánk: a magány nem válogat a magányosak és a családosak között. Ilyenformán azzal az adattal, miszerint pl. az USA-ban egy nős öngyilkosra öt nőtlen jut, önmagában véve nem sokat kezdhetünk. Már csak azért sem, mert ezzel szembenállónak látszik Biacsi adata, amely szerint a szabadkai öngyilkosok négyötöde szülő is volt. Biztosat már csak azért sem mondhatunk, mivel napjainkban a család struktúrája rohamos átalakuláson megy át, s ami tagnap még lényeges volt, az mára jelentéktelenné szürkül, — s ez fordítva is igaz. Kétségtelen, hogy a válások ranglistájában országunk, s benne különösen Bács-Kiskun előkelő helyen szerepel, ám hogy ez az öngyilkosságokkal mennyire korrelálódik, afelől megint csak egy újabb vizsgálat dönthetne. Nézzük inkább a tényeket. A megye öngyilkosai közül a házas családi állapotúak képviselik a legnagyobb részt, de nemenként jelentős eltérés mutatkozik. 1963-ban az öngyilkosok 59 százaléka volt házas, amely a férfiak 65 és a nők 41 százalékos arányából adódott. Ugyanakkor az öngyilkosok 24 százaléka a nőtlen, illetve a hajadon családi állapotúak közé tartozott, s itt a férfiak és a nők aránya csaknem azonos volt. Özvegy volt I 7 százalék, közülük sokkal több a nő, mint a férfi. (Mint ahogy hasonló arányokat mutat a népesség megoszlása is.) A következő években változott az összetétel, s 1967-ben már 69 százalékra növekedett a házasok aránya. De ehhez rögtön hozzá kell tennünk, hogy e növekedés csak ebben az évben érte el az össznépességnek megfelelő arányt, — a két nemet együttesen véve alapul. „Bontásban” a helyzet úgy áll, hogy a férfiak azonos populációjára több öngyilkos jut, mint a nőkére. Vessük össze a 67-es öngyilkosságok adatait a családi állapotokéval és a korcsoportokéval. Megállapíthatjuk: a nőtlenek, illetve a hajadonok közül 20—29 éves korban követik el legtöbben az öngyilkosságot. A kapcsolaton belül ez a férfiaknál 37, a nőknél csak 22 százalék. Érdekes, s némiképp jellemző fényt vet ez a férfiak nagyobb elszántságára. A házasoknál a 40—49 életévükben levőknél, az özvegyeknél a 70 éves és idősebb korban a leggyakoribb az öngyilkosság. Az elvált nők közül az öngyilkosok mindegyike 50—59 év közötti volt. Az azonos családi állapotúaknál a város- és a községlakók között nincs különbség. FOGLALKOZÁS Még Dürkheim idejében is főképpen intellektuális „fényűzésnek” számított az öngyilkosság. Egy mondat a francia szociológus korszakos könyvéből: „Írországban, ahol a paraszt oly nyomorúságos körülmények között él, aránylag kevesen ölik meg magukat.” Az öngyilkosok hírhedt klubjai sem a kétkezi dolgozók közül szerveződtek. Ebből hamarjában két következtetés adódik: egyrészt néhány emberöltővel ezelőtt is a szegénység, vagy éppenséggel a nyomor nem feltétlenül predesztinált az öngyilkosságra, másrészt a nagyobb szellemi felkészültség, a tudományokban és a kultúrában való jártasság egyáltalán nem óvott meg attól a meredélytől, amelyre az élettől önként szabadulok lépnek. 58
