Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - Almási Márta: Sirató (novella)
alsóneműk, gyerekholmik között. Napokig rágódtam utolsó három szavadon, csak betűnként bírtam megemészteni. „Mégis élsz még.” Élek. Éltem. Azután pár hétig veled és a kisfiámmal. Nem bántottál, de konok hallgatásod, mogorva pillantásaid hidegségétől jobban szenvedtem, féltem, mint egy rossz házasság kellemetlenségeitől. Sose volt egymás számára mondanivalónk, nem beszélgettünk. Esténként a hintaszékben ültél, unokáddal játszadoztál, s olyan becéző szavak törtek fel belőled, amilyent még soha nem hallottam tőled. Lásd, őszinte vagyok, bevallom, ezeken az estéken nem azért mentem az erkélyre cigarettázni, mert szerettem a tiszta fagyos levegőt! Nem bírtam hallgatni és nézni ellágyulásodat, valami iszonyúan keserű öröm fojtogatott, boldog voltam, hogy tőlem kaptál valamit, ami boldoggá tett, de kikényszerítetted belőlem a régi sóvárgó-félő gyereket: én nem emlékszem vissza egyetlen becéző szavadra sem! Talán ezeknek az estéknek köszönhetem, no meg a gyerek örökös apja-utáni nya- valygásának, hogy mégiscsak visszamentem a férjemhez. S élek. Élünk. Szenvedélytelen, egyforma napjaink mégis elviselhetőbbek, mint az örökös emlékezésben, jajgatásban veled eltöltött hosszú, téli esték. Olykor még közös örömeink is vannak a férjemmel, ha kisfiúnkkal foglalkozunk. A megszokás, a hétköznapok egymásrautaltsága összeköt bennünket. Egy évvel ezelőtt találkoztam a tanár úrral, Apa! Sokszor meglátogattalak téged azokban az időkben, ez neked is feltűnt, mert ezt is megbeszélted a titkárnőddel. Szinte naponta felugrottam hozzád, olyankor abbahagytad munkádat, udvariasan a nappaliba invitáltál, a bárszekrényből mindig kikerült valami nyalánkság. Elémraktad, kínáltál, megkérdezted, hogy van, mit csinál az unokád. Bőbeszédűen válaszoltam mindenre, hogy húzzam az időt, s közben lopva figyeltelek. Valamit nagyon szerettem volna elmondani ... Egyszer hozzá is kezdtem: „Apa, én egy jó hírű, fiatal zongoratanárhoz járok órákra . . .” Homlokodon ismerősen összeszaladtak a ráncok, szigorúan kutattad arcomat: „S a férjed helyesli?” Képtelen voltam többet mondani erről a témáról. Pedig ez volt az a pillanat, a soha vissza nem térhető alkalom. Jól tudtam, s mégsem ... Látod Apa, az iszony, a kétségbeesés, az összes elmaradt lehetőségem fájdalma nem volt ahhoz elég erős, hogy feloldja a félelem görcsét, s visszamenjek hozzád újra. Lassanként elmaradtak a látogatásaim. Delíriumos kábaságban teltek napjaim, de mostmár tudom, oda kellett volna figyelnem a tanár úrra, egy szavát sem őrzöm, sem egy gondolatát. Legfeljebb a nagy szemét, a sok szemét, kezeinek mozdulatát. A hosszú zongorista ujjait, a játékát, s a szenvedélyt, ha megéreztem egy dal hangulatát... Morzsányi teljesség, lázas önmagam-keresése. .. Nem is csodálkoztam, amikor arra ébredtem egy reggel, hogy vége. Semmisem változott, minden a régi még, a régi kusza káosz, rendetlen érzések, félelem, hazugság, csupán valami NINCS motoszkál bennem, kínoz az üresség, az összes NINCSENEK, és NEMLESZNEK, az elmaradt lehetőségeink, meg nem tett sétáink, meg nem jegyzett szavai, — most fájnak már, ezt egyszerűen ki kell üvölteni, nem bírom tovább, Apa! Tudom, te kész lennél a válasszal, mint jó matematikus máris felállítanád a képletet, definícióba öntenéd a levont tanulságot: mi sem természetesebb: a rossz házasság következménye a félrelépés. S nem mondanál többet, mert téged nem érdekel más, csak az, ami kifelé látszik. Lám, bennem is volt még a te józan logikádból, a szenvedélyt el nem ismerő hidegségből, kispolgári gátlásokból: csak minél kisebb kockázatot... Jól megtanultam a leckét, Apám! Azon a napon, amikor nem bírtam elszívni a cigarettát, rögtön elmentem az orvos26
