Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - Almási Márta: Sirató (novella)
hoz és gondolatban felmondtam magamban egy régen, diákkoromban bemagolt lecke első fejezetét. Aláírtam, elraktam az adminisztrátortól kapott papírokat és meditáltam a fizikatételen. Éjjel álmomból gyereksírásra ébredtem, pedig a kisfiam nyugodtan szuszogott ágyacskájában . . . Akkor jutott eszembe, hogyan ragoztuk el annakidején mi, másodikos gimnazisták a latintanárunk gúnynevét: Latyó, latyáre, latyávi, latyátum. Egyszer fel is írtuk óra előtt a megfordítható tábla hátuljára. Sírtunk a nevetéstől, aztán mielőtt letörölhettük volna, az ajtóban megjelent a Latyó tanár úr. .. Másnap az érettségi tételeim jegyzeteit kutattam fel újra a padlás lim-lomjai között, csakhogy ne jusson időm másra gondolni. S véletlenül kezembe akadt az első zongorakottám, a szólfézsfüzetem ... Nem volt más a közelben, törött üvegdarabokba tenyereltem, hogy az fájjon jobban . .. Millió apró kis szilánkocska fúródott bőröm alá fájó-nyugtatón ... Csak minél kisebb kockázatot... Semmi értelmetlenség! Kétszeresére duzzadva, tüzesen lüktetett a kezem, s ez irtó jó volt, mert nem maradt erőm másra figyelni. Elkínlódtam az időt munkahelyemen, legtöbbször kimentem a műhelyekbe az emberek munkáját meglesni. így csöngette rám a telefont a titkárnőd ..„Apád azt mondta, szeretne még egy unokát...” Négy napom volt még hátra. Bár tudtam volna hinni a titkárnődnek, bár meg bírtam volna neki bocsátani, hogy vele megbeszélted, s nem nekem szóltál! Négy napom volt még hátra, s négy napig cipeltem magammal a kínos bizonytalanságot. Sosem szerettem az emlékezést, de most egyre többször álltam meg az ablakunkban, ha egyedül voltam otthon. Álltam, a függöny mögül lestem az utcát, — az üres, a kihalt utcát —, s arra az első estére gondoltam, amikor a tanár úr először jött hozzám. Amikor a szúnyoghálón megjelent az első légy, a nyári piszkos légypapír undorát idézte, vártam őt, a tanár urat, s szégyenkezve, dacosan rád gondoltam, apám. Sok évvel ezelőtt, egy kora nyári napon, a lomtárnak használt fáskamrában jöttem rá valamire. Gyerek voltam még, de nem annyira, hogy ne értettem volna meg, amit az anyám, szegény, kevéssel azelőtt mondott nekem: „Apád elhagy bennünket, egy másik nénit szeret, készülj, hogy holnap mi ketten csomagolunk és megyünk .. Szót fogadtam. Nem tudtam, hová, nem tudtam mennyi időre megyünk, de kedvenc dolgaimat, egy kiszolgált katonaládában a fáskamrában őrzött csecsebecséket már kezdtem pakolni, amikor te váratlanul rámnyitottál. Kérdeztél, mit csinálok, de mielőtt felelhettem volna, a hátad mögött az ajtóban megjelent anyám, ő válaszolt, s ti ketten akkor nagyon összevesztetek. Kiabáltatok, anya sírt, te szitkozódtál, s én nagyon féltem, odalapultam az ablakhoz. Tavasz volt, meleg, száraz, nyárias idő. Álltam az ablaknál, kifelé bámultam az udvarra, mert féltem tőletek, s akkor észrevettem, hogy az újra visszaszögelt szúnyoghálón lustán mászik felfelé az első légy. Közelhajoltam hozzá, megcsodáltam csúf hasát, szőrös lábait, s elfogott egy kis undor. A fejem fölött ott lógott a tavalyi piszkos légypapír. Akkor csattant az első pofon, s anyám soha nem hallott hangon sírt fel ... A piszkos légypapír képe, anyám sivalkodása, a rémület, s a te hangod, amikor azt üvöltötted, hogy te tisztességes ember vagy, ezek a dolgok azóta is visszatérnek minden töprengésemben. Akkor is kora nyár volt, álltam az ablakban, vártam a tanár urat, s észrevettem, hogy az újra visszaszögelt szúnyoghálón megjelent az első légy... Mire a tanár úr megérkezett, már nem sírtam. Sebtiben megigazítottam szétzilált hajamat, kérdésére, hogy mitől olyan vörösek a szemeim, azt hazudtam, náthás vagyok. Egész este nem bírtam szabadulni egy percre sem a hangodtól, apám! A gyűlölettől eltorzult arcod27
