Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - Almási Márta: Sirató (novella)
az emberek majd körülröhögnek, de nem baj. Csak minél kisebb kockázatot! Te tanítottad meg velem ezt is. Amikor az első cigarettát eldobtam, amit nem bírtam elszívni, nem lepődtem meg. Csak féltem egy kicsit. Jól nevelt vagyok, tudtam a kötelességem, csupán az ösztöneim tiltakoztak bennem, ki-nem-mondott-lázadón. Mintha rég megbeszéltem volna veled, helyeslőn bólogattam, igazat adtam neked: jóvátehetetlen felelőtlenség lenne megszülnöm a tanár úr gyerekét. A férjemmel, egyedül, vagy veled, apám, mindegy hogyan nevelném fel, az apa-nélküliséget ő is megsínylené, nemcsak én. Ne komplikáljuk magunknak az életet, csak minél kisebb kockázatot... Ez az én örök-refrénem, aminek ritmusát tőled örököltem. Előre tudtam, mit fogok cselekedni. Fájt? Nem figyeltem, nem figyelhettem rá, csak néha szaggatott belém, futó pillanatokban, ha egy ismerősnek vélt mozdulat, az utcán egy gyerekkocsi, egy útközben elkapott dalfoszlány még visszahozta őt, a tanár urat... Az éjszakák oly melegek voltak mostanában, nyitott ablaknál is fülledt meleg volt a szobában, nem bírtam aludni. Tudod, az éjszakák minden betegségre a legnehezebbek. Az álmatlan éjszakák. A töprengő éjszakák. Néha úgy éreztem, ha ott lennél mellettem, mindent bevallanék neked, Apa! Talán egyetlen ilyen beszélgetés elég lenne ahhoz, hogy feloldja a félelem görcsét bennem, s végre több lehetnél számomra, mint jótevő segítőm, mint egy ember, akihez a kötelesség, hála polipkarjai kötnek. Ősidők óta várom titokban a feloldozást. De te az őszinteséged, gyarlóságod, emberi problémáid sose hoztad haza. Élő bálvány maradtál számomra, reszkettem az alázattól, erőszakosan, félve tiszteltelek. És lopva figyeltelek. Együgyű gyerekfejjel, már ösztönösen is figyeltelek. Valamire vártam mindig, talán csak egy tévedésedre... Apa, te sose hitted el nekem, hogy én nem akartam rossz lenni! Csak egyszer próbálkoztam az őszinteséggel, de akkor se hitted el nekem, hogy tudatlanságból csináltam rosszat. Mit tehettem? Hallgattam és tiszteltelek. Neked már csak hazudni tudtam. A legkisebb vétkem se mertem bevallani. Fura emlékek lázadoznak bennem még ma is, konok faggatással téged vádollak, mert idegen vagy számomra, mert valahol, egyszer, sután elkerültük egymást, s szégyellem miatta magam. Egy könnyet se bírtam kicsikarni szememből, amikor az esküvőm napján elköszöntem tőled. Pedig valami értelmetlen, nehéz, lelkiismeret a szertartás alatt is gyötört szüntelen, sajnáltalak, de bocsánatot kértem magamban a megkönnyebbülésért, mikor először írtam le asszony-nevem. Te voltál jobbomon az esküvői ebéd alatt, s úgy ültél a széken, mint egy rosszul sikerült szobor, amire ha ránéz az ember, csak az jut eszébe, hogy kőből faragták. Nem vádolhatlak: mindenkihez udvarias voltál, újdonsült vejedhez is volt egy-két szavad. Aztán a vendégek közül valaki mondott rád egy hasonlatot: olyan vagy, mint a folyami kagyló, mindig bezárkózol. Legfeljebb ha kitesznek a Napra, az erős fény hatására megnyílsz, bizonytalan-óvatosan. Ám ha hozzád érnek, újra összezárod kagyló-házadat. Furcsa, hogy éppen ez a hasonlat jutott eszembe, amikor három évvel később ismét együtt ültünk egy utolsónak vélt közös vacsorán. Jobbodon foglaltam helyet, s te úgy ültél a széken ismét, mint egy rosszul sikerült szobor. Nem vádolhatlak, nem tettél szemrehányást. Gondosan összeszedted a sütemény-morzsákat tányérodról, s csak annyit kérdeztél tőlünk, mi lesz a válóok. Egyszerre feleltünk a férjemmel: „Kölcsönös elhidegülés.” Aztán késő este, mikor az utolsó bőrönd ruhámat is kipakoltam, köröttem sündörgő kisfiámat öledbe vetted. Odaszóltál nekem: „te is rossz házasságban élő szülők között nevelkedtél fel, mégis élsz még.” Sokáig maradtam a szőnyegen térdelve szétdobált 25
