Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - Almási Márta: Sirató (novella)
A fehér kagylóban zajosan locsog a víz, nyakamnál ruhám alá is befolyik, vékony csíkban csiklandós borzongás fut végig a hátamon. Jól esik. Kicsit magamhoz térek, a fémcsap nikkelében megbámulom hosszúra torzított arcomat. Ez is én vagyok... Nem, ezt most nem szabad, az önmagam-gyötrést halasszuk máskorra, nem aprózhatom el az erőmet. Még fésülködnöm is kell. Táskámban fésű után matatok, karom elzsibbad, ha felemelem. Nem baj. Sapka alá gyűröm kócos hajamat, aztán szétnézek, összeszedem motyómat. Émelygek még, a lábaim remegnek, de mennem kell. Otthon senki nem tudhatja meg, hol voltam ... Még egy perc pihenő. Aztán kilépek a folyosóra, kihúzom magam. Csak a fejem hajtom le, figyelem a mozaik csíkját lábam alatt. A piros csíkon kell maradnom, akkor egyenesen megyek. Hosszú csík. Hosszú, vörös, véres csík. Rajta kell maradnom. Haza kell mennem, Apa, üzentél valamit. A szavakra nem emlékszem, csupán valami NINCS motoszkál azóta bennem, s iszonyú könnyűnek érzem magam. Lebegek. Súlytalanul, test nélkül, üresen ... Vége a csíknak ... Sikerült! S most a lépcsők következnek. Ez már könnyebb, kezemmel megkapaszkodók a korlátba. Megtalálom a hátsó kaput. Senki nem szólít meg. Az utcán vagyok. Megszöktem!! A házak elsuhannak mellettem. Arcok egymásután, sűrűn, sebesen, kuszán. Felvillannak, eltűnnek. Némelyiken felismerem a bámészkodót, olykor mintha meg is szólítanának: „Rosszul van, kedves?” Aztán elmerülnek az arcok, a hangok, valami ostoba, háborgó tengerben. Tán utánam néznek még, s legyintenek: „Részeg.” S jönnek új arcok, házak, fák, autók. Mindent felismerek, s ez nagyszerű! Lám, az is eszembe jutott már, mit üzentél először, Apa! A titkárnőd hívott fel telefonon: „Apád azt mondta, szeretne még egy unokát, de csak akkor, ha nem a férjedtől, hanem attól a tanártól van. Gondold meg, Anna!” Keserű szájízzel tettem le a telefont. Iszonyúan gyűlöltem a titkárnődet, akivel ilyen bizalmas dolgot megbeszéltél. Vajon ő mennyivel ér többet nálam? S mit tud, amit én nem, amivel szóra bírt téged, a Mogorva Embert, az örökkonok hallgatót? Könnyű vagyok. Azt hiszem, nem is lépkedek, úszók a levegőben, s most ráérzek a Nap melegére. Ez jó jel, már nem zsibbadnak hidegen, éterszagúan az ujjaim. Az ujjaim . . . Mintha külön életük lenne, úgy kívánják most a zongora fehér billentyűit. Görcsberántja őket a vágy, csodálkozva megbámulom a kezem. A kezem, a keze ... A tanár úr keze ... Egyszer, nagyon régen, úgy fájt, úgy szenvedett kezében a kezem. Azt hittem akkor, az volt minden, a MINDEN, s már nem jöhet szenvedély, mi görcsberánthatná az ujjaim ... S most ez az emlék, egy percnyi tétovázás. .. Vajon mi az, amit ma elveszítettem? Morzsányi teljesség? Nem, ebben sosem hittem, kezeink összekulcsolódása akkor legfeljebb a bizonyíték volt önmagámnak. Keserű bizonyíték. Látod, ha mertem volna hinni, hogy ezt megérted, minden másképpen történik most, Apa! De te mégegyszer üzentél... Nem bírom tovább. Iszonyú nehéz bennem ez az üresség. Le kell ülnöm, különben ... Talán megpróbálok elkapni egy taxit. Erőlködöm, pislogok a napsütésben, a beton keményen, élesen veri vissza a sugarakat, belefájdul a szemem. Sehol egy kockacsíkos autó, sehol egy ismerős rendszám. Mindegy. Lemondok a taxiról, de haza kell mennem. Otthon senki nem tudja, hol vagyok. Nem igaz, hogy nincs erőm. Nem igaz, hogy szédülök. Könnyű vagyok, jó ez az üresség. Nemsokára hazaérek és nyíltan a szemedbe nézhetek, ha eljössz hozzám, apám. Én olyan őszintén tudok hazudni neked. Mégiscsak leülök. Ide az árokpartra, 24
