Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - Simonyi Imre: Kettőnk ügye (vers)
• 4 vetem ma is — tagoltan már — a jajszót: vigyázz rám, mig lehet! s ti mindahányan! s reátok én — ez egy-sorsú világban 1 4 „De ki a tanú? S mire vád az érdem?” Felelj te Lányi — A meghasadt anyag korában, ím a hasadó tudat (kétfrontos, rettegő felismerésben) a bonthatatlan, tudatos egészben keres anyagtalant, s mégis valót, a reménynek megkapaszkodhatót: — benned — egy értem dobbant szívverésben. Felelj! Tanúskodj! — Utolsó szalmaszái: fogóddz belém! — Kiáltsad hát velem; kiáltsd, hogy: tűz van! végveszély! jön az ár! Hogy mindnyájatok félelmét reszketem — erről vallj: — érdememről! — Erről beszélj, Te lány! Tanúm! — Te: Enyhítő Körülmény! 5 Nem ismered a szavak vonzatát. — Csak mondod: „nem”, vagy: „szeretlek” s: „tán holnap . — felelőtlen. S amit ebből kivonhat a felelős kétely (torz szorzatát felbontva szabad s tettednek — s amit elhallgatsz — miért?! — azt is mérlegelve) a különbséget már köbre emelve szenvedem. (Mert hiánnyá alakít meglévőt is — különnemű, s a kétes!) — Ó, értsd meg hát a szó vetületét! Ha azt mondom — mert az vagyok rég — „éhes” nem azt jelenti: „jöhet az ebéd”, még azt sem, hogy: „három napja nem ettem” de a hiányt, hogy — mért nem vagy mellettem! 6 A „kettőnk ügye”... Tán hitte egy percre — hogy van ilyen — az alkotó reménység. „Magánügy” (az enyém) így feleselve veled, magammal: tövisként a kétség szívembe tört. S azóta gennyesedve hurcolom, mint a poklos fekélyét. (A kártyás rak fel így egy hitvány tercre utolsó tétet — maradék esélyét a létre: — „kettőnk ügye ..." ) — A látszat, hogy van benned méltóság, meg alázat vállalni sorsom: — csalt, miként a kártya. S most szégyen mar. Miattad. S a: — „hiába !?” Az álmodó — mivel oldalba lökte a valóság ■— így ébred. — Szemlesütve.
