Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - ÉLŐ MÚLT - Gyergyai Albert: Elek Artúr (1876-1944)
Krúdy, se Móricz, se Ambrus — viszont van néhány novellája, amely megállja a helyét a legjobb kortársi termésben is, s van egynéhány tanulmánya, amely cseppet sem méltatlan Péterfy, Babits vagy Schöpflin legelevenebb írásaihoz. Zenei és képzőművészeti műveltségünk magasabb szintű, mint a pusztán irodalmi, mivel a zene vagy a festészet kedvelői nemcsak Bachért vagy Beethovenért, nemcsak Delacroix-ért vagy Cézanne-ért rajonganak, hanem a „kisebb” alkotót is észreveszik a „nagyobb” mellett, s minden melléktekintet nélkül magában a műben gyönyörködnek. Elek Artúr életéről meglepően keveset tudunk: első személyben írott, „emlékező” novellái inkább csak gyermekkoráról szólnak, s azt is sokkal költőibben s ellentmondóbban mutatják be, semhogy ténybeli következtetésekre biztatnák a kutatót, s legfeljebb annyit tudhatunk meg a sorok közül a legtöbbjükből, hogy kezdetben sokat hányódhatott a vidék és Budapest között, hogy gyermekkorában sánta lett, s úgy érezte, hogy emiatt „elvesztette helyét az életben”, vagy legalábbis „lejjebb csúszott embertársai rangsorában”, s az „élettel” ezentúl csak álmain s olvasmányain át, vagy mint egy szép novellája mondja, „az ablakfülkén” keresztül mert érintkezni. Ugyanúgy azt is kiolvashatjuk az Álarcosmene tben (1913) s a Platánso rban (1959) egybegyűjtött novellákból, hogy legdöntőbb szerelmi és baráti élményei ugyancsak a gyermekkorból s legjfelebb kamaszkorából valók — bár tudjuk, hogy éppoly nehéz az életrajzból a művekre, mint magukból a művekből az alkotó életére, legalábbis külső és társadalmi életére következtetnünk. Vajda Miklós már említett,szép, bár egyoldalú tanulmányát, amely bevezetőül szolgált aPI atánsor novellagyűjteményéhez, s mintegy újra felfedezte Elek Artúrt a mai nemzedéknek, mintha írónk keserű vége s a kortársak látszólagos részvétlensége inspirálta volna — annyira igyekszik Elek Artúrt nemcsak minél rokonszenvesebbnek, hanem, ami már túllő a célon, minél szánalomraméltóbbnak bemutatni, nemcsak szelídnek, szerénynek, sebzettnek és szomorúnak, hanem afféle meddő, csalódott, önnönmagát befalazó műkedvelőnek, akit szívesen azonosít novellái „elvetélt” és „zátonyra futott” hőseivel, a Toronyszoba Orzó Bálintjával, Jakab a fatalista különcével, a Nevelőapám öngyilkosával —s akinek, hogy a kép teljes legyen, még kritikusi érdemeiben is kételkedik, szemléletét „múltszázadinak”, kritikai munkásságát „alkalminak”, sőt elvtelennek tartja, mindezt hogy kikerekítse a nemes mártír, a bús dilettáns, a meddő esztéta arcképét, ami inkább jó szívre, mintsem teljes vagy legalábbis többoldalú szemléletre vall, holott, mint mondja, beletekinthetett abba a négy hatalmas iratkötegbe, amelyet megjelent munkáiból maga az író gyűjtött így egybe. Elek Artúrról nincs sok tanulságunk, de e sorok írója tapasztalásból meri állítani, hogy a Nyugat körének alig volt keményebb, szókimondóbb, harckedvelőbb tagja Eleknél, hogy sohasem titkolta jobb vagy rosszabb véleményét emberekről, művekről, irodalmi vagy korbeli jelenségekről, hogy meggyőződéséért mindig helytállt (Vajda Miklós is említi, hogy sajtópöre is volt emiatt), hogy művészeti krónikái, kora legjobb festői és szobrászai körében, éveken át a legmagasabb kritikai szintet jelentették, s hogy Edgar Poe-ról szóló könyve, melyet az említett tanulmány, „alapos, de szürke, majdnem érdektelen munkának” ítélt, annak idején, 1910-ben, a Nyugat első harcai közt, valóságos irodalmi eseménynek számított, maga a Poe-fordító Babits jobb bevezetésnek tartotta Poe-hoz, mint a saját műfordításait, míg a másik oldalon Horváth János hadüzenetet, a Nyugatköltők és főképp Ady apológiáját látta benne, ez pedig inkább egy újító és szenvedélyes Elek Artúrra mutat, nem pedig, mint méltatója s vele a köztudat véli, „egy múltszázadi irodalomeszmény” kései hirdetőjére. Különös jóvátétele a sorsnak — s írónk még élő hívei csak hálával gondolhatnak e jóvátétel szerzőjére — hogy, több mint egy félszázaddal e kis könyv megjelenése után, egy sorbonne-i értekezés szolgáltat igazságot Elek Artúrnak*, s míg egyfelől nem győzi dicsérni Elek Artúr éleslátó, finom és mély Poe-elemzéseit, s a hatalmas Poe-irodalom teljes ismeretében a magyar író könyvecskéjét a legkitűnőbb külföldi Poe-értelmezésekkel veti egybe, másfelől bámulja Elek Artúr művészi érzékenységét, amely minden mesterkélt és múlékony elmélet mellőzésével közvetlenül érzi és érti a poe-i költészet lényegét, azt, amit maga Ekel Artúr metafizikai szomorúságának nevez. Ez a kis könyv, mely folytatása s mintegy méltó befejezése Elek Artúr régebbi, még 1905-ből való különböző Poe- tanulmányainak, tulajdonképp Elek Artúr írói alkatára is fényt vet, ugyanakkor közvetve valóságos manifesztum az új költészet megvilágítása és jogosultsága érdekében, s így fogta fel a N y u g a t is, amely a tanulmány első részét a lap legelején közölte, s első kiadványai között külön is megjelentette. Vagyis ElekArtúrnak is voltak ünnepei és elégtételei, s ki tudja, ha a szörnyű kor s testi szenvedései nem törik meg idő előtt alkotói lendületét, mi mindenre lett volna még képes egy érett és nyugodt öregkorban! Amellett szerette az életet, szívesen járt barátai közé, ismerte a szerelem minden nagyobb változatát, a kamaszkori vágyakozástól a férfikor szenvedélyein át egészen az öregkor gyengéd és lova- gias hódolatáig, sokat utazott, különösen régi német és olasz városokba (Párizst csak későn ismerte meg, s bevallotta, hogy csalódott benne), s még irodalmi kedvteléseit is bizonyos epikureizmus irányította: legkedvesebb íróját, Stendhalt mindenkinél jobban ismerte, s barátai nem hozhattak neki szebb és nekivalóbb ajándékot, mint egy-egy ritkább, Stendhaltól vagy Stendhalról való kiadványt — úgyhogy halála előtt egy fővárosi könyvtárunknak egész kis Stendhal-gyűjteményt hagyhatott hátra örökül. *André Karátson: „Edgard Allan Poe et le groupe des écrivains du Nyugat en Hongrie, Paris, 1969. 40
