Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - ÉLŐ MÚLT - Gyergyai Albert: Elek Artúr (1876-1944)
Qjy.wqij.ai cAlbu'i Elek Artúr (1876— 1944) A 44-ben öngyilkos Elek Artúr alakja és munkássága nem egy szempontból érdemli meg figyelmünket, hálánkat, rokonszenvünket és csodálatunkat. Egyrészt és elsősorban mint író, eredeti termésével, novelláival, útirajzaival, irodalmi és művészeti tanulmányaival és krónikáival, amelyeknek csak egy kis része ismeretes a köztudatban,s amelyeknek létéről s csak félig sejtett értékeiről Vajda Miklós számolt be pár éve egy kis Elek-antológia megnyerő hangú bevezetésében, ismeretlen kincseket sejtetve, mintegy sietősen, mint azok a felfedezők, akik első káprázatukban beérik a felszíni találatokkal. De talán még fontosabb, még elhanyagoltabb egy másik szempont: Elek Artúr egy oly írótípust képviselt a maga korában, amelynek híján még a nagyobb irodalmak sem volnának teljesek, s amely, persze nem azon a síkon, mégis majdnem olyan fontos az irodalmi életben, mint maga az elsőrangú, a „lángelmének” titulált alkotó. Ezt a típust, ezt a szerepet nehéz egyetlen szóval megjelölni: a francia „littérateur”, az angol „literary gentleman”, vagy a magyar „irodalmár” távolról sem meríti ki e típus tartalmát és árnyalatait, s épp Elek Artúr esetében talán még félreértést is okozhatna. Életrajzából is tudjuk, hogy kezdettől végig, egész pályáján, mindenütt és mindenkor vérbeli és tevékeny írónak számított kortársai között, hogy a N y u g atnak alapításától egészen Babits haláláig egyik legelső, legállandóbb s legbecsültebb munkatársa volt, s hogy az Ú j s á g legjobb éveiben, Ambrus, Keszler, Kóbor Tamás, Kozma Andor oldalán, csakúgy ontotta hétről hétre irodalmi és művészeti beszámolóit. Amellett hogyha egy írót, saját művein kivül, baráti kapcsolatai alapján is próbálunk megismerni és értékelni, Elek Artúrt ebből a szempontból is kora legjobbjai közé sorolhatjuk — hisz oly barátai voltak, mint a kényes Ambrus Zoltán, mint a nemes Petrovits Elek, mint a magányos Fülep Lajos, mint Réti István, a festő, mint Beck Ö. Fülöp, a szobrász, oly kortársak, akiknek még volt kedvük és idejük a baráti érintkezésre, vagy mint a Nyugat alkotói közül Osvát, Babits, Kosztolányi s Móricz, akinek Hét k r a j c á r ját Elek Artúr vitte el lelkes felfedezőként Osváthoz. Elek Artúr azok közé az Írók közé tartozott, akik, mint legjobb elődei, a toliforgatást szentségnek, ünnepnek, hivatásnak tartották, s olvasmányélményeiket s más alkotók iránt érzett adósságukat és hálájukat legalább annyira becsülték, mint a saját műveikkel való felelősséges foglalkozást. Vannak írók, akik mindig, minden ízükben, írók, s barátságot, szerelmet, hatalmat, pénzt, élvezetei, mindent egy-egy megírandó mű teljes szolgálatába állítanak, vagyis a hivatás rabjai, megszállottjai, betegei,—őrültek, de „van bennük rendszer”,ahogy ezt Hamletben mondják, rossz szeretők, kétes barátok, nem mindig megbízható „jellemek”, akiket munkájuk éppannyira egyszerűsít vagy egyoldalúvá szűkít, mint például íróasztala a kitűnő hivatalnokot, vagy mint folytonos kutatása az aprólékos filológust. Más íróknak az irodalom inkább csak belépő az életbe, egy néha „jobb” tártál masabb és tevékenyebb életformába, amelyet alkotásaik útján szeretnének elérni vagy megvalósítani — s míg ezek inkább életükből formálnának remekművet, jobb híján az irodalmi tevékenység alapján, az előbbiek megfordítva, az életet, életüket áldozzák habozás nélkül az irodalomnak. Az alkotók legtöbbje e két véglet között ingadozik, s csak a kiválasztottaknak sikerül a nagy szintézis, hol remek adományaiknál s szerencséjüknél fogva, mint Goethének, hol szívós és rendszerető éleslátásuk segítségével, mint Thomas Mann-nak, Már most van egy írótípus — és ide tartozik Elek Artúr — amely eleve lemond mind a kétféle végletességről, akár mert egyik irányban sem győzi kellő erővel, akár mert igen sok akadály (— szegénység, balsiker, testi hiba, született kisebbségi érzés, a már-már szinte paranoiás, kívülről nézve komikus, viszont e pályán oly szükséges önérzeti túltengés hiánya —) torlódik az útjába, s az irodalmat védelmül, szépítésül, kiegészítésül használja hol siralmas, hol csak sivár, hol egyenesen képtelen életsorsával dacolva. Bizonyos, hogy kitűnő író s elragadó emberi jelenség volt, akinek mint kritikusnak és mint elbeszélőnek mindenkor meglesz a maga helye minden komoly irodalomtörténetben, legfeljebb nem mindig az első sorban — de hisz tudjuk épp a nagyobb és fejlettebb irodalmak példájából, hogy nem a „nagyság”, nem az „elsőbbség”, hanem a mindenkori m i n ő ség számít, s van valami barbárság abban a ma is élő felfogásban, amely az irodalmi műveltséget, az irodalmi érdeklődést egyrészt csak az állandóan szereplő hírességekre korlátozza, másrészt a kerekszámú évfordulókra, a kongresszusokra, a polémiákra, a dijakra és a lexikális vetélkedőkre, ahelyett hogy magukat a műveket értékelné összefüggéseikben és önmagukban. A mai átlagolvasó, nemcsak a maga hibájából, hasonlít a sietős túristához, aki minél kevesebb pénzért s minél rövidebb idő alatt szeretné magába kebelezni az útikalauz minden egyes.de csak három csillagos „csodáját”, de arra már nincs ideje, hogy a meg nem csillagozott látnivalót is megtekintse. Pedig hány jó festő élt már, akit nem hívtak se Rembrandtnak, se Rubensnek, s előbb-utóbb egyszerre csak kiemelkedik a háttérből, s hány alkotó a világirodalomban, akit kora is alig ismert, s akit aztán egyszerre a legjobbak mellé állítanak! Elek Artúr nem volt se Mikszáth, se 39
