Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - Zám Tibor: Asszonykérés Sodomában (novella)
űíánt 'TjLtot Asszonykérés Sodomában 1. A magány tejszínű köd. Ahogy sűrűbb lett, feloldotta az időt. Az ablakból néha láttam a hideg dértüskéit a fákon. Máskor nem láttam: talán éjszaka volt. Csend. Szakállam sercegve nőtt. Körmeim hangtalanul növekedtek, kanállá hajlottak. Köhögtem. A csendben mintha hártyapapírt szaggattak volna. A dinamókra figyeltem, fémhangú zúgásokra. Ha elhallgattak bent, magasra vitt a sóhajtás. Kék-kárpitokba, csillagfényekbe a lélek. Gejzíres forróság kőgöröngyöket tépett mellemből. Azután sivító zuhanástól égett a bőröm. Újból megláttam asztalomon a porcelán hollót és a bolyhos barkát. Ha a köd késett a mezsgyét is láttam, s az istenkísértő botladozást, hogy megőrülök, vagy meghalok. Harang kondult, köd ereszkedett. Párás rét-hajnal, gyöngy-szálú, füvek árvalányhajas álmok vesztek el. Léptem a mezsgyén, dértüskéken, tejbe aprított éjszakákon, nappalokon tovább. Sokáig. Kenyér és víz volt a küszöbön, ha kellett. Törtem, téptem a kenyeret, búzatáblák, barna magvak emlékeit. Ittam a vizet. Néztem a mohás-falú kutak tükörtitkába, de kezemfején a vérerek tovább apadtak. Ha a kenyér megszárad, a víz megfagy előttem, nincs menekülés. Megőrülök, vagy meghalok. 2. Csabai. Busa-fejű behemót. Elhízott hindu isten. Régi vásárok emléke, megcsodált patkó- hajlítója. Ha leül, a szék nyöszörög alatta. Életét kitört széklábak kísérik. Szenvedés, hogy színész létére semmit sem tud az arca kifejezni. Apró baráti kölcsönök, piszkos kötelezettségek regimentje, amiért kerülnie kell az embereket. Tőlem sose kért kölcsön, s most itt van. Olyan jó barátok vagyunk, hogy ellenségek is lehetnénk. Sok éjszaka, sok nappal, megszámlálhatatlan pohár van közöttünk. Pálinkát ittunk mindig. Egyformán megvetettük a bor és sörivókat. — Dürrenmatt? . . . Pályatévesztett moralista. A színpad nem arra való, hogy moralizáljunk. (Utolsó találkozásunk a bárban. Hajnali büdös meleg. Test, ital, kozmetikai szerek szaga és utálkozás, hogy még mindig itt vagyunk: hogy még mindig nem a józanodást kínáló kávé gőzölög előttünk.) Végre a pult előtt. Ülepe, mint a túlkelt tészta folyt le a bárszék szélein. Egyébként csodálatosan tudott ülni. Epizód-szerepekben is csodálatos. Postás, házmester, hajós- kapitány, Otelló szenvedélyével. Útálja szerepeit, de gyönyörűen csinálja. Talán éppen azért. Védtelen, mint minden puhatestű. Most szerelmes is ráadásul. Akác Erzsit szereti, a feleségemet. Jó későn hozta elő, a feketénél. Előbb még hátra bökött. (A hangulatvilágításban táncoló párok kavargása, ahogy összefenik csípőjüket.) . .. Tararom, tararom, ugye te is akarod, tararom, tararom . . . — Morál ezeknek?.. . Dürrenmatt?... Európa?... Frászt. Molnár Ferenc, satöbbi. Tararom, tararom. Hallod, dzsudó tanár? Záróra, kérem, záróra . . . Néhányan eldülöngélnek a ruhatár felé. Nevetünk, Szegény hiszékenyek. Balekok. No, persze, balekok. Csabai engedékeny. Vallani akar. „Záróra, kérem, záróra”. „Minket nem lehet kicsapni, dzsudó tanár. Maradunk.” (Előbb már rájöttünk: nem jó ez így. Új életet kell kezdeni. Se szesz, se dal, se nő, csak kenyér és víz.) 14
