Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - Zám Tibor: Asszonykérés Sodomában (novella)
Csabai, én már a földön fekszem. Néha saját magát is elgáncsolja az ember. Akác Erzsivel köztünk vége. Ma reggel elment. Tudod milyen az. Tudod a fenét. Balek vagy te is. Én kiböjtölöm. Ha belehalok is túlélem. Kenyér és víz. Egy hónap. Addig egy szót se róla, érted? Csabai kiborult. Azt kérdezte: „Mit gondolsz, szeret engem Akác Erzsi? Egyáltalán: van nő, aki engem szerethet?” Rágyújtottunk. Ez a füst — hunyorgott Csabai. Szemöldöke, mint vastag, fekete lónadály vonaglott. Titkolta, hogy sír. „Mondom, Csabai: egy hónap múlva. Keress meg, ha élsz.” 3. Csabai arca megvakult tükör. Nem látom benne, milyen vagyok a böjttől. Kínlódik, hogy kifejezzen, legalább hanggal. Hangja nincs. Elcigarettázta, elitta, elvitatkozta. Eladta a színháznak: epizód-szerepekért. A heverőre néz, de a székre ül. Megviselt lehetek, ha ilyen tapintatos... Vagy a szószegők bűntudata? Ő nem koplalt. A disznó. — Nagy gáncsot vetettél magadnak, dzsudós. — Lelki toprongyosság. Van aki felpuffad, van, aki megaszalódik. Csabai: alkat dolga. Egyedül az alkaté. Nem a rendszereké. Az ember rádiót vesz, lemezjátszót, könyvet. Moziba, színházba jár, hatszor annyi vajat meg tejet eszik, ha telik rá, dehát a jólét — boldogság?. . . Nem, uraim. Ez csak statisztikai adat,ünnepi dikciókhoz. Habzsolunk és gyávábbak leszünk. Uraim, ne tartsanak anarchistának, de az ember — ember. Fiziológiai, anatómiai abszolútum a maga ötven-hatvan esztendejében. Képes marad a szenvedésre, de nem mutatja, bezárkózik, kenyérre, vízre, mert racionális a kor. Sírni szégyen. Befelé csurog a könnye és felpuffad a nyomorult. Vagy megaszalódik, mezsgyéjén az őrületnek és a halálnak, pedig nem vétett. Urna elé áll, jó szívvel adja le voksát a holnapi nagy-veder moslékra, csak éppen megenni nincs kedve. Elvesztette a koncepciót: „mint pók a szálán, az ég alatt, a föld felett.” Atomveszély, földrengés, árvíz, válság, felényi kenyér és felényi vaj, külső izék?.. . Na, nem. Magjáról beteg, belülről. Szeret valakit, vagyis a legrodhadtabb módon rohad. Eltántorog a tele vályútól. Frissen vakolt, parkettás központi-fűtéses kőrengetegek tövében a maga vedletthátú, földpadlós életének istálló-melegét keresi. Szorultságában III. Richárd: országot egy lóért. Ne vessük meg. Ember. Egyet kezdhet az életével: abbahagyja. A szerelem — emberi dolog. Én, magamban: Csabai nehezen vetkőzik. „A szemérem férfierény, Csabai, de ne vidd túlzásba. Ne szónokolj se értem, se mellettem, se nevemben. Ha megkoplalnád Akác Erzsit, rájönnél: megváltozik az ember. Feléli tartalékait. Ami volt, azt megettem, elszopogattam. Szakáll nőtt belőle, köröm, tökjózanság. Nem vallom, hogy a lét homályában csak az alkohol gyújt világosságot. Nem vitatkozom a részegség kulminációján: hogy olyankor az ujjaink, vagy a nyelvünk nehezedik el inkább. Leszoktam az italról. Nem bánom, ha elkallódott aforizmákkal élő filozófiákat döntesz. Akác Erzsi legyen a tied. Maradjon nekem az ország. Az inda, ahonnan a nedveim jönnek. Élni akarok. Teszek a sandaságra. Ha nem az étkesebb disznók űznek el a tele vályútól, nincs okom röfögni a moslékos dézsa ellen. Magamtól tántorogtam el, magamtól megyek vissza. Bennem s körülöttem lengenek a dolgok, de az egyensúlyt keresik. Az én dolgom most ez: velük lengeni. A gravitáció helyre igazít. Csabai: „a madzagot féltem: könnyen elszakad.” „...az étel csak akkor jóízű, ha megkoplalom s a víz is: ha megszomjúhozom. Rizikó mindig van. Ha élni akar az ember, vállalni kell a halál kockázatát. Borúra derű. 15
