Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - Kunszabó Ferenc: Békaügetés (novella)
nesedni, de rámordított, hát csak maradtam, úgy adtam át a pénzt. Gondosan megszámolta: „Elmehet!” „Bocsát, mondtam, alá kellene írni.” „Micsoda?! Piszok kulákja! Kételkedni mer egy állami ember becsületében!?...” Vajon ugyanaz a Kovács lesz-e?... Nem az volt, de ismerős arc, valahol a Szőlőhegy felé lakik. Megállt előttem, hátratette a két kezét: — Nahát, halljuk, mi lenne az? — A vezetővel szeretnék beszélni. — Hívták? — Nem hívtak. De sürgős a dolgom. — Én vagyok a vezető, tessék. A karján szalag volt, a kezében gépelt papírok nevekkel, utca és házszámokkal. Egészen világos, hogy ő valami főirányító, diszpécser. De nem vezető . . Közben még valaki bejött a folyosóról, és hátrább hívta. Az öreg Dénes Sándor a szervező megbeszélésen azt mondta: „Mi most itt mindenben megegyezünk, még alá is írunk, aztán jönnek az okosok, kézbeveszik, telefonálnak, tárgyalnak, bizalmas jelentéseket hallgatnak és akkor minden itt elmondott szavunk semmissé válik.” Én akkor az asztalra csaptam: „Ne mondjon ilyet! Ha megjelennek, magam megyek hozzájuk!” Az öreg Dénes akkor felállt, kucsmáját a fejébe nyomta: „Ja, tanár úr! Ha már most elkezd csapkodni!...” És kiment. Az az ember sugdosott Kovács elvtárs fülébe, és közben lopva rám pillantott. Az aktatáskámat lassan a hónom alá emeltem. Kovács bólintott, kiintette a másikat a teremből, és visszalépett hozzám: — Tessék, én vagyok a vezető. — Akkor az ön főnökét keresem. Zsebredugta a kezét, és nagyon nyugodtan, de nagyon kioktatóan azt mondta: — Itt nincsenek főnökök és szolgák. Vannak vezetők, és vannak beosztottak, de mindenki egyenrangú. Értem?! — Hirtelen, talán önmagának is váratlanul, felordított: — Ismerjük mi magát, Verseg Ernő! Mit okoskodik itt?! Mit tart fel bennünket!? A váratlan harsányságra mindenki felénk fordult. Szorítottam a számat, nehogy a fogam vacogása fölverje a csendet. Kovács jobbkezével a tarkóját masszírozta, aztán bosszúsan rázta a fejét. A táskát mintegy öntudatlanul a mellem elé húztam, és két kézzel markoltam. Elnevette magát, mérgesen: — Mi van abban a táskában? Hirtelen hátráltam. Egy katonatiszti ruhás, de vállapok nélküli ember mellém lépett, és megfogta a sarkát: — Na? Mi van benne?! Kirántottam a kezéből. Szemem előtt vibráltak az arcok, úgy éreztem, az agyamat szétveti a lüktetés. Idegesen felnevettem, és mintegy végső argumentumként hirtelen kinyitottam, belenyúltam: — Mi van benne?! . . . A tömeg a távoli sarkok felé lódult, meg ki az ajtón. Néhányan felém rohantak. — . .. belépési nyilatkozatok vannak benne! És egy csomót kimarkolva, előrelöktem a kezem. Minden mozgás megállt, ismét nagy csend lett. Kovács előretört az emberek között: — Micsoda?! Egyszerre megszűnt a túlnyomás a fejemben. Visszaraktam az íveket és bezártam a táskát: — Aláírt belépési nyilatkozatok. — A két térdem úgy remegett, hogy alig bírtam megmaradni rajtuk. — Engedjenek a vezetőhöz. A teremben óriási hangzavar támadt: Mit nem mond? Honnan vette az íveket?! — Vigyázzunk, ez valami aknamunka! — süvített egy éles hang. 4