Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - Kunszabó Ferenc: Békaügetés (novella)
Negyvenkilencben, a városházáról kicsöppenvén, átvettem apám hét hold földjét, amiből három juttatott volt, és gazdálkodni kezdtem. Ésszel. Például kidoboltattam a Felsővárosban, hogy tizenöt forintért kitisztítom az árnyékszékeket, a fekáliát el is szállítom. A magyar paraszt, legalábbis a mi vidékünkön nemigen használja föl az emberi trágyát; még ránézni is utál. Cigányok dolga volt a vécétisztítás, de akkoriban már azok se nagyon vállalták, elmentek Sztálinvárosba, az építkezésekre. . . Alig bírtam eleget tenni a megrendeléseknek; szereztem egy nagy lajtot, azzal hordtam az elsőrendű szervestrágyát az agyagos homokra; s mikor másik ősszel majd félmillió forintot vettem be dinnyéből — elsőnek én termeltem a városban —, akkora tanácsházán verték az asztalt; „Aknamunka! Aljas kulák aknamunka!” Csak álltam, kabátujjammal megtöröltem a homlokom, tenyeremmel az orromat, és vigyorogtam. Fogalmam sincs, miért, de vigyorogtam, erre emlékszem. Kovács csendet intett, aztán nyugodtan hozzám fordult: — Ki rendelte el a szervezést? — Nem kellett ezt szervezni, kérem. A felsővárosi gazdák elhatározták, hogy termelőszövetkezetet alakítanak, és megtették. — A táskára csaptam: — Itt van a kétszáztizenhat aláírás! — A könyörgőjét! — furakodott mellém a folyosói hústorony. — Kétszáztizenhat belépés! ... Az egész Felsővárosi — Úgy van — mondtam. A katonaruhás újra mellém lépett, de most nem emelte a kezét: — Adja ide! Adja ide, és mi majd lerendezzük a dolgot! Kovács Károly, a tanácsi kirendeltség vezetője átadta a pénzt az írnoknak, aztán lenézett rám, ahogy még mindig guggoltam: „Majd lerendezzük a dolgot, ne féljen! Elmehet! S hogy ismét fel akartam állni, ismétcsak rámhörkent: „Guggolva, a hétszenségit a fajzatjának!” A hústorony kimeredt szemmel lihegett. A többiek is lassan, félkaréjban körém- gyú'ltek. Adjam oda?... Valóban, miért ne adnám oda?... Sorban felvillant előttem a felsővárosi parasztok arca, amint görcsös mozdulattal a papír fölé emelik a tollat: mennyi félelem és mennyi remény, mennyi visszavonás és mennyi önbiztatás viharzik a homlokok mögött! ... Na nem, ez az én sikerem, nem adom ki a kezemből! Kovács még egyet lépett felém: — Adja ide, és mi majd kellő súlyt adunk a dolognak. Abban a pillanatban észrevettem: ott a kétszárnyas ajtó, amögött van a vezető! A társaság csak állt, nézte a táskámat: én már nem is érdeklem őket, csak az aláírt nyilatkozatok. Sáros utcák, a kapuk mögött veszettül acsargó kutyák, végeérhetetlen szócsavarások rajzanak most fel bennük, s csupán arra gondolnak, hogy mindettől megmenekülhetnek, ha azokat a papírokat előcsalogatják a táskámból. Leengedtem a két kezem és indulni akartam. Többen újra kiabálni kezdtek: Nem illetékes! Milyen alapon szerveznek ezek téeszt?! Hirtelen ordítani kezdtem: — Nem szerveztünk! Alakítottunk! A termelőszövetkezet önkéntes társulás, nem?! Ez már a győző dühe volt bennem, mint két hónappal ezelőtt Dénes bácsival szemben, a szervezői megbeszélésen. * * * * Pedig akkor is tévedtem. A kétszárnyas ajtón belül fotelek, halkan dünnyögő rádió, szobanövények. Az íróasztal mögött, nekem félig háttal, egy ember ült a kellemes melegben, valamit olvasott. Köszönésemre megfordult — és egyszerre állt el a lélegzetünk. 5
