Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 3. szám - Major Máté: Baja, Szent Antal utca (II.)

bö, fekete-klottnadrágós, atlétatrikós, bajuszos-szakállas atléták versengéseit is — itt bonyolították le: a park keskeny útjain futottak, dobták a súlyt, stb.) A menet a gimnáziumból indult, végig a váro­son s aztán bekanyarodott a Szent Antal utcára. Elől haladt Vágó Rezső tanár úr, évtizedeken át a bajai gimnázium torna oktatója, büszke mosollyal szája körül, s mögötte négyes sorokban — a tornából felmentettek nélkül — a mintegy háromszáz növendék, elsőstől nyolcadikosig, tornacipőben, fekete nadrágban, a gimnázium fekete-betűs monogramjával díszített fehér trikóban és fehér vászon sapká­ban. Vágó tanár úr csattogtatójával verte ki a ritmust, s a háromszáz tornaegyenruhás diák menete valami lenyűgöző látvány volt. El-elgondoltam „ó ha egyszer én is köztetek lehetnék”, s számolgat­tam az esztendőket amikor ez valóra is válhat. No hát nem vált valóra. Amikor én gimnazista-korba kerültem, kitört az első világháború. A gimnáziumból kórház lett, s a tornavizsgák, a júniuálisok vég­leg elmaradtak, még az olyan vonzó tornaegyenruhák viselésére sem került sor soha többé. Egy másik nagyon látványos felvonulás volt az utcában, az időnként gyakorlatozásra ki- és vissza- lovagló huszároké. A Baján állomásozó talán zászlóaljnyi, magyar királyi honvédhuszárság sajátos szín­foltja volt az első világháború előtti kisváros életének. Ó azok a gyönyörű paripák, kényeskedő lép- kedésükkel, táncukkal! S az általuk felvert finom porfelhőből kiemelkedő deli vitézek piros nadrá­gukkal, kék mentéjükkel, forgós csákójukkal, büszke tartásukkal! S ezek a snájdig huszártisztek fé­nyes csizmájukban, ragyogó uniformisukban, kivont kardjukkal! Milyen nagyszerű sereg volt ez, amint a kürtösök recsegő trombitaszavára igazodtak lassítottakgyorsítottak felejthetetlen e kor minden rangú-rendű lányai asszonyai és — kisgyerekei számára. A huszártisztek a bajai „társaság” elitjéhez tartoztak (erről az érdekes összetételű társaságról még lesz mondanivalóm). Ennek ellenére csak egyetlen tisztnek nevére emlékszem (Schnitzler-bácsién kívül), arcára annak sem, Szunyogh-nak hív­ták és főhadnagy volt akkor, előkelőbb sarzsi (lovával együtt), mint egy bakaszázados. Amikor ez a bajai huszárzászlóalj, 1914 augusztusában, közvetlenül hadbavonulása előtt, esküre sorakozott fel a Szent István téren — én éppen uszodába mentem az unokanővéremmel —, már me­netöltözetben voltak, szürke, viaszos vászonnal bevont csákóban, egyébként is kevésbé fényes-színes mundérban. Ez azonban elég fényesnek és színesnek bizonyult ahhoz hogy a világháború első hónap­jaiban kitűnő célpontul szolgáljon, hordozói megtizedelődjenek, a „vörös ördög”-rohamokban pedig csaknem teljesen elvérezve leszálljanak a „magas ló”-ról, és az ocsmány, sáros, piszkos, tetves lövész­árkokban elvegyüljenek a közönséges bakákkal. Az első világháború után, 1919—20-ban, egy másféle katonaság is járt, sűrűn oda-vissza, a Szent Antal utcában, a Bácskában, Bajára is bevonult szerb hadseregnek a négyéves háborúban már fényte­lenült, kifakult, rongyos ruhájú lovas és gyalogos alakulatai. A szerb lovasság rendje meg sem közelí­tette az egykori huszárokét. A gyalogság pedig vállravetett hosszú puskáival és szorunyaival, ugyancsak porfelhőt verve, büszkén fújta a maga katonanótáit. Még ma is hallom a „Hej Szrbije . . .” dallamát. Télen-nyáron hetenként kétszer, szerdán és szombaton, hetivásárkor, és különösen, de jóval rit­kábban, országos vásárokkor kevésbé katonás, jóval békességesebb oda-vissza vonulás volt látható a mi utcánkban is. Alvégről, de Vaskútról, sőt Garáról is, parasztszekerek jöttek reggel, s mentek visz- sza délután. Idefelé megrakva idény-termékekkel, mikor mivek, s a saraglyához kötött marhával, lóval, borjúval, csikóval, visszafelé pedig üresen, vagy valami mással, városi árukkal, ezzel-azzal, ilyen vagy olyan új állattal. Ilyenkor egyes szekerek, melyeken tarka cihájú vánkosok, dunyhák között öreg, fiatal betegek feküdtek, ráncosak, sápadtak és láztól pirosak,m egálltak, sőt sorbaálltak a Szent Antal utca 24. sz. ház előtt, ahol az öreg Alföldi bácsi mérte a gyógyítást. S az apa meseterségét, min­den humánus gesztusával, követte fia, Józsi, akit, mint említettem, elpusztítottak, s akiről aztán — talán kissé az apa érdemeiért is — utcát neveztek el Baján. Mert az apa sem volt kevesebb fiánál, a maga idején. Nem az én emlékem, az unokájáé, Halász Zsuzsáé (már szintén említettem), aki harminc év után most járt ismét Magyarországon, s mesélte ezt a két történetet nagyapjáról. Az egyik még abból az időből való, amikor fiatal orvosként, talán az előző század végén, Baja közelében, egy faluban működött. Mivel nem volt helyben patika, az egysze­rűbb orvosságokat, például a porokat, ő maga keverte rendelőjében, éspedig egyéb eszköz híján, egy vadonatúj pakli tiszta tarokk-kártyát tartott erre a célra. Egyízben öreg parasztasszonyt vizsgált, utána pedig kirakta kártyáit, s adagolni kezdte laponként a dózisokat, mire megszólalt a néni: „Most már tudom mért gyógyít olyan jól a doktor úr — kiveti kártyán”. Nyilván egyéb orvosi módszerei is ilyen könnyen érthetők, népszerűek voltak, mert Baján már áradt hozzá a falusi nép. Persze népszerű­ségének nem elhanyagolható oka volt, hogy olcsón gyógyított, a szegényeket pedig ingyen. A másik történet: Legidősebb fiának, Lászlónak feleségét és lányát 1944-ben Budapestről Győr felé hajtották, sokadmagukkal, a németek. Az asszony alig bírt járni, a lánynak pedig éhségtífusza volt; folyton meg kellett állnia, hogy leguggoljon, vagy hányjon. Végül is nem bírták tovább, leültek — lesz ami lesz — az út szélen. A kísérő német SS-ek úgy látszik nem vették észre őket, egyedül ma­radtak. Egy magyar katona talált rájuk, és figyelmeztette őket, hogy tűnjenek el, mert a legköze­lebbi transzport németjei biztosan megölik mindkettőjüket. Beszédbe elegyedtek, s most már csak a végét mondom el a történetnek. A katona bajai borbély volt, aki az öreg Alföldit nap mint nap borotválta. A doktor bácsi rendesen fizetett ezért a szolgálatért, de amikor a borbély, vagy családjá­ból valaki beteg lett, a gyógyításért semmit sem fogadott el. Amikor ezt a paciens szóvá tette, mindig 32

Next

/
Oldalképek
Tartalom