Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - Major Máté: Baja, Szent Antal utca (II.)
azzal odázta el a dolgot, hogy eljön az idő, amikor benyújtja számláját. „Hát most benyújtotta” — mondta a bajai borbély-katona, és, a magáénak kockáztatásával, mindkét nő életét megmentette. Nyilván nemcsak a Szent Antal utca képének, életének, intermezzói közé tartoztak az időnként vagy idényenként a járdán vagy az úttesten megjelenő, tovatűnő, hangosan portékáját vagy szolgálatát kínáló egy-egy ember, asszony, olyan aki — abban az időben — megmozgatta az utcát, megnyittatta a házak ablakait, kapuit, hogy a mindkét felet érdeklő rövid üzlet lebonyolítódjék. Ilyen volt, s kisgyerek koromban engem közülük talán legjobban érdekelt, az a fehérruhás, kötényes, fehér, fekete- sildes sapkát viselő jóképű fiatalember, aki egy kétkerekű, ládaszerű kocsit tolva maga előtt, késő tavasztól kora őszig, úgy délután négy óra tájban, megjelent a Szent Antal utca szélesebb szakaszán, s rövidesen elérkezett a mi házunkig is. A kocsin egy kis konzolos alkalmatosságon, állandóan csilingelt egy csengettyű, de nem csak ez, a fehérruhás „bácsi” hangja is megelőzte a kocsi érkezését. „Fagylalt” ismételte sűrűn egymásután, s ahogy haladt előre, úgy nyiltak meg a házak és a pénztárcák. Már jóval előbb a szokott időnél, lestem az ablaknál, Anyám, Nővérem társaságában, előre felszerelkezve üvegtányérokkal és kiskanalakkal. S amikor megérkezett a várvavárt nyári hideg édesség, a fagyialtos bácsi már jött is a tányérokért, a kocsi felső lapján látható két fémfödelet egymásután felemelte, egy lapos falapáttal belenyúlt egyikbe és másikba, kiemelte az adagnak megfelelő darabot, s egy barázdált fémkéssel pontosan lemetszette, a szeletek felületén a barázdák dekoratív nyomának, időleges, megmintázásával. Rendszerint csokoládé és vanília volt a kis kocsiban, amiből a felnőttek 20 filléres, én — micsoda igazságtalanság — 10 filléres adagot kaptam, hogy meg ne ártson. A fagylaltos bácsi egyébként a késő őszi, s a téli napokban a Városháza sarkán, egy barnára mázolt, belül párnázott szekrényből, állandóan forró, remek sültgesztenyét varázsolt elő, barna staniclikban, ugyancsak 10 és 20 fillérekért. Azóta sem ettem olyan jó fagylaltot, sem olyan finom sültgesztenyét. Majdnem hasonlóképp izgalmas érdeklődés kötött az utcán időnként, talán inkább hetivásárnapokon, megjelenő kétféle asszonysághoz. Az egyik ,,kókicá”-t árult, ez bunyevác volt. A fején valami textilből csavart alátéten nagy lapos, gyümölcsaszaló kosarat egyensúlyozott, az átmérője úgy 1,20 m lehetett, amelyben lepedőből, vagy abroszból sarkain összecsomózott batyut cipelt. Amikor letette és a csomót kibontotta, a hófehér, illatos, sokszor még meleg pattogatott kukorica garmadája tűnt elő, közte a félliteres-literes űrmértékkel, mellyel, nem emlékszem jól, talán krajcárért-kétkrajcárért mérte a remek gyerek- és felnőttcsemegét. Mindig egész nagy vájdlinggal vettünk, s aztán körülülte-állta a család, s addig ette, amíg a ki nem pattogott, kemény szemekig nem ért, de a végén ez is elfogyott. A másik asszony ezt kiáltotta mentében: „Bikaat vögyenek”, ez viszont csak szeremlei magyar asz- szony lehetett, aki a Dunaágban szüretelt sulymot szállította, többek közt nekünk is. A bikafejre emlékeztető sulymot megfőzték, és forrón tálalták ebédutáni desszertként. A kis fekete bikafejeket éles késsel kellett kettévágni, s a lisztes belsőt kikaparni. A gesztenyére hasonlított az íze. Nyakbaakasztott kosárban tükröt, bicskát, fütyülőt, egyebet áruló bosnyákok is járták az utcát, hangosan kínálva portékájukat. És ugyancsak bosnyák ,,bóza”-árusok. Ez utóbbiak egyik kezükben vitték a fából készült bózás kannát, melybe valamiféle sárga, kitöltéskor habzó ital volt, a másikban egy vödörfélét vízzel, s egy, alighanem bádog, ivóedényt. Már most annak, aki a nyilván egzotikus ízre vágyott, ebbe az edénybe töltötték a nedűt, amikor pedig megitta, ez edény a vödör vízében megmártatott, hogy a következő vevő „tiszta” edényből ihassék. Talán ez volt az oka, hogy szüleim sohasem engedték megkóstolni a bózát, s így bővebb felvilágosítást nem adhatok róla. Az utcát járták ezenfelül a handlék: „Tholl, rongy, nyúlbhőr, mindenféle veszek”, a tótok: „Dró- toznyi, fótoznyi” és „Ablakoót csinyáni, ablakoót. ..” sajátos nyelvi zamatú és dallamú, ritmikusan ismételt kiáltásaikkal, s a köszörűsök kézzel tolt, használatban meglovagolt, fel-felsivító „munkagép”- eikkel. S velük azt hiszem mindazokat felsoroltam, akik a Szent Antal utca szinterén. Még csak egy valamiről kell megemlékeznem, ami jórészt ? Szent Antal utca alvégi szakaszához — és a nyárhoz — kötődik bennem. Nyilván, hogy, miként hajnalban is, kifelé a harmatos mezőre csak akkor még aludtam —, minden tavaszi-nyári-őszi alkonyatkor egy-egy megfontolt tehén bandukolt visszafelé az utcán, a Lókert mögött legelésző gulyából, s néhány disznó, malac kocogott serényen a kondából, mindegyik magától pontosan megtalálva otthonát. Ilyenkor néhány elnyújtott, inkább melankolikus, bőgés, és mindig vidám röfögés vette át a kétoldali gyepen naphosszat legelésző libák gágogásának, gúnár-sziszegésének, zenei, hangulatfestő szerepét. Aztán az utolsó ilyen hang is elenyészett, a baromfiudvarok és a fák madarai is szépen elültek már, s íme, egyszerre hallhatóvá vált a tücskök közeli, s a békák távolibb seregének egybefolyó hangversenye. Most emelkedett a hold lassan a város, a Szent Antal utca fölé, s hűvösszelíd sugarait átszűrve a platánok-akácok lombján, különös ábrákat rajzolt a járdákra, kocsiútra, házfalakra. Időközönként egy-egy vonat elnyújtott füttye hallatszott valahonnan a Bajai-Szőlők felől. Nyolc órakor megkondultak a barátok templomának harangjai, hogy néhány verssel dicsérjék az urat. Kilenc órakor pedig a messzi huszárlaktanyából szállt idáig a takarodó altatóan édes kürtszava, mint egy-egy szóló a nagyzenekar állandó zsongása felett. A Szent Antal utca nyárestjeinek varázslata ezzel beteljesedett. 3 Forrás 33
