Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 3. szám - Pavlovits Miklós: A mesterség címere (novella)

Botjával lépései előtt lekoppint a földre.

— Mondja Béla! Miért beszél már megint magában! — szól az asszony. — Tudja, hogy ez visszataszító!

— Azt szeretnék, ha öngyilkos lennék, vagy valami ilyesmi. — morogja a férfi. — De nem teszem meg ezt a szívességet nekik, nem én.

(Az ember arra való, hogy szüntelenül növekedjen fölfelé, mint a jegenyék?. . .

Olyan legyen az is aki üt, meg az is aki állja?. . .

Ne sakkozzon önmagával, mert ott kétféle esély adódik és bizonytalanság

Csak nőjjön ki a fejek, a házak, a fák közül, fel az égbe? . . .)

A tábornok apró, szúrós szemeiben megnövekszik a nap, szinte éget. Fölfelé néz az ablakokra, árnyéka határozott a földön.

— Már jönniük kell. — mondja.

Az asztalos kiköp a forgácshalom felé és elfordul az ablaktól. A gyalupad felé indul, hol friss deszkák fenyőszaga árad. A nagy helyiségben tompán visszhangzik falábának koppanása.

Azután felhangzik a körfűrész metsző sivitása.

25