Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: Varázsigék (novella)
rette volna, csak félt, hogyha teljesen kitanulok, akkor nem térek vissza hozzá, megtetszik valami pesti nő, és ott maradok. Utazás előtt eljegyeztem. Összeült a két család, jót ettünk, ittunk hozzá, s másnap felültem a vonatra . . . Azóta már többször tapasztaltam, hogy ha valami olyanba vágok, ami eltéríthetne alapvető szándékaimtól, előtte mindig teszek valami fontos kötést. Budapestet alig ismertem föl. Szomorú, elhagyott és kétségbeesett volt ez a város — nekem. A házigazdám viszont, akihez albérletbe visszamentem, megélénkülve, megfiatalodva magyarázta, hogy mi minden történt Pesttel a felszabadulás óta, s mi mindent fognak még csinálni ők, munkások! Tetszett nekem ez a mindig szerény és helyesgondolkosádú ember, de az egyetem rövidesen elvonta róla a figyelmemet. A diákok ugyanazok voltak, mint tavaly, csak éppen eltűntek a harcias turulista meg egyéb sapkák, s kollégáim jó részéből eltűnt a régi hév. Vagy hőfokot, és ezzel együtt szint változtatott... Az igazolt nyugatosok és Hunyadi páncélosok jó része csendes volt, csendes és gyűlölettel teljes. Kisebb részük azonban meglehetősen aktivizálódott — a demokratikus póluson. Főként a Kisgazdapárt ifjúsági frakciójában tevékenykedtek, de jutott belőlük a szocdemek, a kommunisták, sőt a parasztpártiak közé is. A háború alatt is tudtam, hogy nem minden kollégám jobboldali vagy éppen fasizoid. Sőt, említett passzív magatartásom révén még némi kapcsolatba is kerültem a népiesekkel, és tudtam arról, hogy az egyetemi közéletnek vannak tőlük balrább húzódó vonulatai is. Ezeket egy kicsit mindig csodáltam, de legalábbis tiszteltem. Ha másért nem, hát azért, mert meg merték tenni, amit én nem: nyíltan semmibe vették az uralkodó jobboldali áramlatokat. Újbóli megjelenésem első napjától kezdve minden árnyalat és csoport meg akart nyerni, én azonban — kezdeti határozatlanság és tájékozódás után — ismétcsak egyedül maradtam. S azt hiszem, elsősorban azért, mert egyedül akartam maradni. Számomra az egyetem az maradt, ami volt: hely, ahová én túlságosan mélyről kerültem ahhoz, hogy igazán otthon érezzem magam, ahová enyéim akaratából jöttem, hogy bizonyos családi hivatást betöltsék. Hamar észrevettem, hogy a tanulás, az élenmaradás követelményei a régiek: oda kell figyelni az előadásokon, és el kell olvasni bizonyos jegyzeteket, könyveket. Igenám, de ez mostmár nem ment olyan játszi könnyedséggel, mint régen. Hallgattam az előadást, és közben belémdöbbent, hogy vajon Béla írt-e Abasárra gyökeres vesszőért, vagy hogy leendő apósom különválasztja-e a Baba krumpli apraját a Rózsától? De legtöbbször Ili jutott eszembe. Vágytam utána, testemmel és lelkemmel. Délutánjaim jórészt azzal teltek, hogy leveleket írtam neki, melyeknek jó részét nem küldtem el, mert mit szóltak volna a szülei, de még ő is a maga józan paraszti világában, hogy én valami hóbortos fickó vagyok! Elriadtak volna tőlem. Némelyiket tettem hát csak postára, s ha tehettem, magam is utánuk lendültem. Utaztam átlyuggatott tetejű személykocsiban, viseltes bocipullmanban, marharépa tetején, hóvihar elől szénába fúródva, lépcsőn, ütközőn és mozdony szerkocsijára kapaszkodva. A hiányzásokkal is nehezítettem a helyzetemet, de végülis nem történt semmi baj, nem rezdült meg a régi hegemóniám: kicsit többet tanultam, több időt és energiát fektettem a dologba, és első maradtam az évfolyamon. A régi társadalmi hierarchia veszve volt, a berendezkedő új világban pedig azt láttam, hogy legkevesebb becsülete éppen az értelmiséginek van: a különböző hivatalokban, fontos pozíciókban úr még csak lehet valaki, de ha értelmiségi, akkor mindjárt gyanús, akkor eleve valami rossz ájer lengi körül . . . Voltaképpen hát nem is tudtam, hogy a diploma után mit kezdek majd magammal — de az elsőséget, azt igen fontosnak tartottam, arról nehezen mondtam volna le. Bár tulajdonképpen mindig különösebb lelki defektus nélkül adtam föl, ha magamban ezt előkelő gesztusnak, vagy énem megőrzéséhez szükségesnek ítéltem. Apám hirtelenül és teljesen váratlanul halt meg negyvenhét júniusában. Nagy meleg volt akkor, olyan aszályos periódus, mint ezekben az években, ő pedig, mint évtizedek óta mindig, a tele zsákokat hordta le-föl a nagymagtár végeérhetetlen lépcsőin. Mint elmesélték, egyszercsak óvatosan lettete a terűt, még hozzá is igazította a lépcső korlátjához, nehogy eldőljön, aztán leült, fejét két kezébe fogta. Pár perc múlva fölállt: megyek haza — mondta halálsápadtan, de az első lépésnél elzuhant, többé föl se állt, szavát se vették. A távirat hihetetlen volt, s a temetési szertartás valami groteszk színjátéknak tűnt: Apám? Éppen az én erős, egészséges, soha orvost vagy gyógyszert nem látott apám?! . .. Mindig úgy élt bennem, mint aki öröktől fogva az örökkévalóságnak él, át a számomra ismeretlen és elérhetetlen századokon. S így él ma is. Alakja mind legendásabbá nő, ahogy egymásután felnyílnak fizikai szellemi, térbeli és időbeli korlátáim. Béla ógott-mógott a temetés utáni vacsorán, hogy lám, megmondta ő már régen az öregnek, hogy hagyja ott a zsákot, vállaljon beosztást. Mint volt szocdem, jugó partizán apja, ezt könnyedén megtehette volna, de semmi ilyen szándékot nem mutatott . . . Asztalbontás után félrehívott: még néhány hét, és kezemben a diploma. Holnap reggel, elutazás előtt lépjek be a pártba, s ha az egyetemen végeztem, vegyem át a város másodjegyzői tisztségét. Éppen meg fog üresedni a hely. és a koalíciós pártok közötti harcban jól jönne egy fiatal, makulátlan múltú népi káder. Egyik csoport sem emelhetne 12
