Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: Varázsigék (novella)

kifogást... Én csak forgattam a poharam, fapofát vágtam, pedig közben majd elnevettem magam, hiszen a temetőből hazafelé jövet leendő apósom ugyanezt az ajánlatot tette, csakhogy a parasztpárti városatyák nevében.

Másnap reggel bementem a gimnáziumba, mert úgy hallottam, van üres státusz. Az igazgató nagyon kedvesen fogadott, elkötelező ígéretet tett, de a lelkemre kötötte, hogy a vonat előtt keressem meg a városháza első jegyzőjét. Az illető a Kisgazdapárt helyi vezetője lévén, sejtettem, miről akar szó lenni, és ezért gondosan elkerültem a Főteret.

Ősszel tanítani kezdtem, és negyvennyolc nyarán, a kötelező gyászév letelte után megesküdtünk Hússal. A fizetésem nem volt valami nagy, de a megélhetéshez többé kevésbé elegendő. Ráadásul apósom, anyósom, anyám és a feleségem szép jövedelmet hoztak le a gyakorlatilag már egyesített tizenhárom holdról. Megtehettem volna tehát, hogy lakást bérelek a város központjában, s külön, úri háztartást vezetek.

Minden erre ösztönzött. A város több új vezetője — tegnap még esetleg végletesen szegény — beköltözött a Főtérre vagy az azt környező utcákba, feleségük nagyhirtelen kalapott tett a fejére, és bejárónővel súroltatta a paldót. Ha szégyenlősebb volt, akkor a nagynénjével vagy valamelyik más rokonával, de ha amúgy istenigazában megjátszotta magát, akkor vadidegen napszámos asszonyokkal. Sógornőm, Béla felesége például affektálva mesélte, hogy „a lány”, az a tudatlan mihaszna a mosogatólevet képes a kagylóba önteni — s én jól emlékeztem, hogy úrinővé vedlése előtt jobbadán ő is oda döntögette.

Micsoda szerencse, hogy én nem ilyen feleséget fogtam ki! Anyám is természetesnek tartotta, hogy odaköltözzünk a már teljesen kiürült házba; apósom tőrőlmetszett parasztember volt, minden felhőjáró affektálás nélkül; egyedül tán szegény jó anyósomnak tetszett volna az úri módi, dehát senki sem állt mellé. S így nem szakadtam el a gazdálkodástól, együtt lélegezhettem a napi munkákkal, gondokkal, és ha csak tehettem, mentem ki a határba.

Kérges tenyerem, koratavasszal napszítta arcom nem egy belvárosi tanítványomból váltott ki gú' nyos mosolyt. Fütyültem rá, de azt nem mondom, hogy feleltetéskor fizetségképpen jobban meg nem forgattam ezeket.

Ebben az alaphelyzetben ért az iskolák államosítása és a tanügyi reform. Mindkettőt helyeseltem, mert a különböző felekezeti és magániskolák össztársadalmivá tétele, valamint a különböző, egymást kizáró iskolatípusok megszüntetése nézetem szerint a műveltség általánosabb és hatékonyabb terjesztését, a tehetségek biztosabb feljutását tette lehetővé.

S máskülönben is egyre több jelenség volt, amit helyeseltem: aktív nevelőként önkéntelenül is jobban figyeltem a világ dolgaira, többmindent próbáltam elemezni magamban, és így arra jutottam, hogy az új berendezkedésben valóban az eladdig elesett és elnyomott milliók felemelése készül. Ennek láttam határozott jeleit, s egyre inkább reméltem, hogy a kellemetlen felhangok vagy a múlt átsugárzásai vagy a kezdés velejárói, s ezek nem erősödni, hanem halkulni fognak.

Hanem december elején a harmadik osztályban a negyvennyolc-negyvenkilences szabadságharcra került sor. Sohasem mondtam el az egész anyagot, hanem kiemeltem egy-egy meghatározó momentumot, arról beszéltem, s utána megkértem a gyerekeket, hogy a többit olvassák hozzá a könyvből. Ezesetben Kossuth Lajost választottam.

A legnagyobb magyar szónoki művészetével kezdtem. Kifejtettem, milyen fontos, hogy a vezető a nép számára érthető és emészthető, sőt lelkesítő módon beszéljen, s milyen kegyetlenül nehéz, hogy eközben ne semmitmondó általánosságokat vagy demagóg közhelyeket öltöztessen új köntösbe, hanem a nép, a nemzet előtt álló létkérdéseket fejezze ki, arra adjon megoldást. Folytattam azzal, hogy Kossuth Lajos és az egész negyvennyolc-negyvenkilences vezérkar tudva vagy tudatlanul, de a kapitalista fejlődést szorgalmazta, s ha győz a szabadságharc, a szép eszmék mind bepiszkolódnak a társadalmi termelés egyéni kisajátítás igazságtalanságai által. Mert a győző eszmék gyakran önmagukat csúfolják meg. Az emigráns Kossuth politikai éleslátásával fejeztem be, vagyishogy később már a magyar függetlenséghez kevésnek találta a magyar szabadság kivívását. Szükségesnek tartotta, hogy velünk együtt a környező népek is önálló, szabad életet kezdhessenek.

Mai szemmel mindez eléggé érthető, nincs benne semmi különös, figyelembe kell azonban venni, hogy mindez húsz évvel ezelőtt, éppen a centenárium évében történt, mikor a negyvennyolcas forradalom kapitalista tendenciáinak kihangsúlyozása illúziórombolás volt egyrészt, másrészt pedig Tito marsallból éppen akkoriban akartak láncos kutyát csinálni.

A tizenhat éves, fogékony gyerekek meghallgatták a mondókámat, otthon elmesélték, és a szülők között akadhatott valaki, aki jelesre akart vizsgázni éberségből.

S volt még egy dolog: bátyámat azokban a napokban váltották le funkciójából. Az ok ugyanaz volt, ami addig előre vitte.

II.

Behívattak a városi pártbizottságra. Akkoriban ez a módi járta: hibát követtél el — ha követtél egyáltalán — a munkádban, rögtön politikai ügyet faragtak belőle.

Nem voltak ellenségesek, még agresszívek sem. Látszott rajtuk, a lelkemre akarnak beszélni. Ma13