Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: Varázsigék (novella)
Lassan elhallgatott, én pedig, még mindig négykézláb, azt mondtam: — Bocsánatát kérem, kisasszony, Verseg Ernő vagyok, felajánlom szolgálataimat! De erre aztán már egyszerre kezdtünk nevetni. Hiszen ismertük egymást, kicsi korunkban együtt jártunk iskolába, még korábban együtt pisiltünk a homokba, hogy a vizes kupacot óvatosan kiemelve a földhöz puhintsuk. Csak aztán én elkerültem, s alig-alig találkoztunk. Ez a nevetés azonban minden falat leoldott közülünk. Fölültünk, letakarítottuk magunkat, beszélgetni kezdtünk: három malacuk elkódorgott ma, kettő már meglett, de egy, a legkisebb, anyjának legkedvesebb sehogyan se akart előkerülni. Eljött hát keresni újból és újból, s apja mérges, hirtelenkezű ember lévén, nem is akarózott addig hazamenni, míg meg nem találja. Az idő viszont már jó előrehaladt, s úgy néz ki, hogy legalább egy szidás mindenképpen kijár: ha üres kézzel megy haza, azért, ha tovább keresi, és sötéttel állít be, azért. Ezen megint pityeregni kezdett, kötényét sután a szeméhez emelte. — Várjál csak — mondtam. — Indulj nyomban hazafelé, de a kertek felől, s mire odaérsz, én is ott leszek a csodával! Kérdezgette volna, hogy s mint, de én már álltam is föl, és futásnak eredtem. A hátsó kapun mentem föl az udvarukba. Tudtam, a család éppen vacsorázik. Bementem a disznóólba, kiválasztottam egyet a mangalica süldők közül, elkezdtem vakargatni a hátát, a hasát, aztán a karomra vettem, mint valami kisbabát, és loholtam vele lilékhez. A meglepett jószág persze nem tűrte végig békén a dolgot, be kellett fogjam a száját. Ili ott várt a garádnál, együtt megnyugtattuk a malacot, mikor pedig a bögrében csörgő kukoricát is meghallotta, egészen kezes lett, csak éppen az ól felé nem akart eltalálni, amit így utólag sem csodálok. Végül azonban sikerült beterelni, én meg alig tudtam elbújni, az öreg Petrus már jött is kifejlé. — Mit csinálsz itt, llus? — azt mondja. — Meghoztam a Kiskoszost! — Meghozdtad? Hát az hogy lehet?! — Lent volt a Csóváson, alig találtam rá. Ili még mindig gyanútlan volt, de nekem már nagyon főzték a kapcámat. Az öreg benézett a karámba: — Honnan hoztad ezt a szerencsétlen jószágot, te, mikor ez nem is a miénk?! A lány persze rögtön sírni kezdett; a nőknek ez a fegyverük, meg a nyelvük, és legtöbbször nem is tévesztik el, hogy melyiket kell előrántani — de éppen az ő apjára a legritkábban hatottak az ilyenek. Szidni kezdte, akkor előjött a néni, az meg védelmébe vette, hogy mit bántja, még inkább örüljön, hogy az Isten kettőt adott egy helyett, az öreg ebben lassan meg is nyugodott volna, Ilonka azonban tiltakozni kezdett, mire én végképpen nem maradhattam a góré mögött. . . Petrus bácsi elálmélkodott, Róza néni pedig majd elolvadt, mi meg csak álltunk ott, kínban és verejtékben fürödve, s fogalmam sem volt, hogyan vágom ki magunkat. Mert arra határozottan emlékszem, hogy rögtön kettőnkre gondoltam. „Meglátni és megszeretni egy pillanat műve." Nem hiszek ebben, de soha én addig többes számban nem gondolkodtam, ha bármiről volt szó, akkor sem! Róza néni mentette meg a helyzetet. Rögtön átvette a kormánypálcát, kedves-határozottan beinvitált a házba, a tiszta szobába, az öreget néminemű borokért, Ilit pedig aszalt szilváért parancsolva. [gy kezdődött. Sokáig azonban nem tarthatott, mert Szálasi Pesten úgy csinált, mintha átvette volna a hatalmat, s nekem bújkálnom kellett. Februárban a szovjet csapatok felszabadították Budapestet, a Balatonon túlra dobták a német csapatokat, és ezzel a mi vidékünk végképp megszűnt hadtápterület lenni. Március elején Petrus bácsi sodrott magyar lovát összefogtam egy mezőn fogott, sebeiből kigyógyított muraközivel, s felszántottam a földeket. Aztán mi kaptunk négy holdat, azt is. Szántottam, vetettem, a pacsirtákkal keltem, s este, lliéktől megtérve halálos fáradtan bújtam a takaró alá. Anyám nem bánta a választásomat, apám büszke volt rám, hogy nem lettem haasználhatatlan ficsur, a fizikai munkában is megállóm a helyemet — csak Béla bátyám volt elégedetlen: a Futura üzemi bizottságának lett a vezetője, agitálni járt, és kommunista szombatokat rendeztek: miért nem megyek én is? Tulajdonképpen nem tudtam megmondani. Tíz éves koromtól húszig felépült bennem egy világ, s annak túl hirtelen és túl véglegesen kellett összeomlania. Ráadásul sohasem politizáltam. Azt hiszem, ha marad a régi rendszer, mindvégig hűséges úr és hűséges szolga maradtam volna, de az induló új világban nem tudtam mit kezdeni magammal. Menekültem a paraszti világba, a paraszti életnormák közé. Ősszel mégis visszamentem az egyetemre. Mert mindenki akarta. Apám azért, mert ha az ember elkezd valamit, akkor csinálja végig; anyám szerette volna látni, hogy az ő sok gürcölése nem marad eredménytelen; Béla szerint a felépülő új világban nagy szükség lesz a népből jövő értelmiségiekre; Petrus bácsi jónak látta, ha majd képes leszek az egyszerű emberek érdekeinek védelmére; Róza néni folyton a diplomátumot emlegette, mint az emberi boldogság legtetejét — s Ili? Hát igen, Ili is sze11
