Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: Varázsigék (novella)
3Cumzabá Cf treue Varázsigék Itt laktunk, ugyanezen a portán, persze nem ebben a házban. Ezt már én építettem. A régi házunk nem volt ilyen gangos-rangos, tágas és kényelmes — hanem ezerszer szebb, kedvesebb és otthonosabb. Már tíz éves koromban elértem a mestergerendát. Bátyáim szép sorrendben tartották rajta dohányukat, borotvájukat, miegyebet. Hogy irigyeltem őket ezért! „Nekem mikor lesz pakkom fönt” — nyafogtam. „Majd ha fölnősz hozzá” — mondta apám, és a legfőbb helyről, mindjárt az ablak mellől leemelte ünnepi pipáját. . . Talán a mérhetetlen vágy tette, hogy tízéves koromban már elértem; az érettségi bizonyítványt pedig már könnyedén dobtam föl a legvégére — mikor pedig a diplomámat hazahoztam, már csak lehajtott fejjel tudtam átmenni alatta. „Régen kinőtted te már ezt” — mondta a feleségem, mikor a téesz elől ezt is azt is eladtunk, hogy a bizonytalan jövőre némi tőkét gyűjtsünk; de nem hittem el neki, csak később. Pedig még most is sajnálom azt a házat, és merem állítani, hogy nem csupán a gyermekkori emlékek pusztulása miatt, a családi érzés miatt pedig éppen nem. Apám idegentől örökölte, a telekkel együtt, Vendi bácsitól, aki befogadta, aztán megszerette, nősülni is hagyta, végül magtalanul kihalt és szüléimre szállt a jog . .. Társbérlet, eltartási? Ahogy tetszik. Csak a formulázás új, a szokás maga ősrégi. A házat állítólag a Vendi bácsi szépapjának az apja építette, mikor a nyolcszázas évek legelején kigyulladt a kereskedőnegyed és a fél város leégett. Én tehát egy százötven éves épületet romboltam szét. Oszlopok közé döngölt fala voit. de olyan szilárd, hogy egyetlen egércsalád sem tudta befészkelni magát, s a szigetelés olyan tökéletes (fogalmam sincs, hogyan csinálták ezt a régiek), hogy soha egy csepp víz nem szívódott föl. A gerendák nem nyikorogtak, hanem recsegtek, mikor a facsapokat kivertük belőlük: még legalább száz évig szolgálhatott volna becsülettel — s ha arra gondolok, hogy a modern lakóházakat ma szerte a világon ötven évre tervezik!.. Apám sohasem nőtte ki, és egyik bátyám sem, pedig legfeljebb néhány centivel vagyok tőlük magasabb. Mert az ő vállukat görnyedtre húzta a zsák: apám, erős legényként a városba kerülvén, termény- kereskedőknél kezdett dolgozni, aztán megalakult a Futura, oda szegődött, s ahogy fiai kimaradtak az iskolából, úgy vitte be őket maga mellé ........Hat fiú, meg az öreg Verseg! — mondta egyszer az egyik futurás, emlékszem — ha maguk megkötik a gatyakorcot, az egész hóbelevancot elviszik a vállukon!” Talán meg is teszik, ha valaki okosan, szépen megmagyarázza hogy hová, miért? Vártam én is a sorsomat: tízéves vagyok, kijárom a hatot, és megyek gyönyörűségesen a Futurába. Ehelyett azonban anyám egy szép napon megtörölte az orromat, és elvitt először a szabóhoz, aztán a suszterhoz, majd pedig Csóka nénihez, a varrónőhöz. S mielőtt ezeket a vadonatúj, szépséges holmikat rámadták volna, Béla bátyám megnyírt, ollóval felülről lefelé haladva — s mikor öltöztem, apám halkan azt mondta: „dugjátok el a tükröt, nehogy elbízza magát”! Merthát alázatosnak kellett lennem ... Az apáthoz természetesen nem jutottunk be, Telegdi atya fogadott bennünket, s ez éppen jó volt, mert a legidősebb bátyámtól végig, mindnyájunkba ő oltogatta a katekizmust. Kézcsókra térdeltünk, aztán anyám fölállt, de engem csak lenyomott, hogy maradjak görbülten. S fejét nagyonis lehajtva, tekintetét néha emelve a szerzetes fehér övzsinórjáig, behízelgő hangon azt mondta: — Atyám! Mikor a legidősebb fiam elhagyta volna a negyedik osztályt, azt tetszett nekem mondani, tanítassam. Meg mikor a második, harmadik, negyedik elhagyta, akkor is azt. — Úgy igaz — felelte nyájasan Telegdi páter. Anyám összébb görnyedt, s hangja, ha lehet, még alázatosabb lett: — De már a többinél nem tettszett mondani, atyám! Ennél, a legkisebb féregnél sem. Meglehet, nem érdemelték ki lelki atyjuk dícséretét... A páter picikét nevetett, hozzámlépett és felborzolta a frissen pomádézott hajamat: — Ó leányom! Dehogyisnem ... Csak éppen eluntam szólni. Csend lett, anyám szeme felvillant, de rögtön lecsapta a tekintetét, le egészen a szerzetes sarujáig. Az elsétált pár lépést a tágas fogadóban, aztán elmosolyodott és segített: — Talán őt, a vakarót taníttatni akarnátok, leányom? Anyám térdre vetette magát, úgy mondta: — Igen, uram! Tisztán emlékszem, hogy ezt a két szavát sikoltásként verték vissza a fönt feszülő bolthajtások.
