Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: Varázsigék (novella)
I. Egy ultramarinnal ragyogó szeptemberi délben legidősebb bátyám, Gyula levette poros sapkáját, vizes ujjakkal hátratúrta a haját, nyitott két tenyérrel leporolta a ruháját, kézenfogott engem, és az állomáson átadott a páternak, aki átvonatozott velem a szomszéd városba, ahol főgimnázium volt, mert nálunk csak reál. Ám én a kerekek csattogása közül is kihallottam, ahogy anyám (már öltözködésem alatt elbújt valahol hátul) üvöltött fojtottan, mint akit eleven tűzön pirítanak. Apám meg a fűrészbakot rugdosta leszegett fejű dühvei, láttam az ablakon. El sem búcsúztunk egymástól. Én nem mertem, s ma már tudom, hogy ők sem . . . Bátyáim mind körülöttem kosiattak, míg készülődtem, de egy kedves szavuk nem volt, csak ógtak-mógtak, morcoskodtak. — Apám régen meghalt, három testvérem a fronton maradt, Pista bátyám az NSzK-ban, Bandi Jugoszláviában, Béla pedig Debrecen környékén él, negyvenkilencben internálták oda, mint jugó partizánt, és azóta sem hajlandó hazajönni . .. csak anyám él itt velem, s egyszer, mikor elvesztette a fejét — azt hiszem, néha a legszegényebb szegény is szed annyi bátorságot, hogy elveszti a fejét — azt kiabálta: „Úristen! Hová lettek az enyéim?! Hová tetted őket Lucifer vagy Úristen?! Te tetted ezt vagy te!? Melyiktek tette, hogy egészen darabokra tépte a szívemet?!” — s ami a legmegdöbbentőbb, magamon is érzem, anyámon is látom, hogy már csak néha, és egyre gyengü- lőbben lobban fel bennünk az az állati hevületű ragaszkodás, ami régen úgy összeforrasztotta a családot. Idősebb bátyáim már nősek voltak, mikor én a páterral életemben először vonatra ültem. Menyeket hoztak a házhoz, akik gyerekeket szültek: csomóra laktuk az első szobát, a hátsót és az istállóból alakított helyiségeket. Á kereset pedig nem dőlt olyan vastagon, hiába kerestek heten is. Ezért csodálkozom, honnan vették a pénzt az én taníttatásomra (mert nem papnak készültem, ezért csak tandíjmentességet kaptam). Különösen, mikor néhány hónap leforgása alatt öt testvéremet vitték el katonának, s a hadisegély bizony vajmi vékonyan csurrant. . . Mondanám, hogy abból a két hold földből, amit szüleim fiatal korukban vettek, mikor mindketten dolgoztak s a gyerekek még nem húzták le őket ... A férfiak a teményraktárban, anyám a földön, mi, kisebb gyerekek le a tóhoz, fűzfavesszőt vágtunk, azzal halat fogtunk, azt sütöttük meg ebédre . . . Mondanám, hogy ebből a két holdból, de- hát a háborús gazdálkodás beköszöntével nekik is milyen jól jött az a kis pótlás az élelmiszerjegyek mellé . . . Kétlakiság? Ahogy tetszik. Ma úgy el vagyunk telve életünk új jelenségeivel, pedig számos közülük már régen is megvolt, legalábbis csírájában — mi csak a szavakat találtuk ki hozzá. Bízzunk benne, hogy bűvös szavak, varázsigék: segítségükkel eltüntethetjük életünk negatív motivációit, és felerősíthetjük a pozitívakat. Negyvenkettő júniusában értem, s ősszel Pestre utaztam, a Pázmány Péter Tudományegyetem történelem—filozófia szakára. Előzőleg nagy vita volt a családban. Mindenki orvost akart belőlem. Nekem meg semmi kedvem sem volt hozzá, irtóztam a vértől, attól meg egyenesen undorodtam, hogy más ember izmait vagdossam, zsigereiben turkáljak. Mondtam, miért csináljak én olyat, amitől naponta rosszul leszek, miért legyek boldogtalan egész életemben? „Majd megszokod! — felelte apám. —■ Én is kedvem ellen dolgozok, mégsem vagyok boldogtalan!” Igenám, de miért dolgozzam én is kedvem ellen, ha másképpen is fordíthatom? . . . Végülis engedett. Volt olyan intelligens, hogy meghajolt a logikus érvelés előtt, még akkor is, ha a saját fiával szemben kellett visszavonulnia. ★ Micsoda kavargó, színes és elkápráztató élet fogadott Budapesten!.. . Maga a tanulás nekem sohasem jelentett megerőltetést, időmet is alig vett el. Mindig villámgyorsan felmértem: ez az anyag, ezt kell elsajátítani ahhoz, hogy aztán teljesen szabad legyek. S odafigyeltem az órán, vagy odafigyeltem, míg egyszer átolvastam az anyagot, és már teljesen kész voltam. Kisebb koromban ez teljesen ösztönösen ment: mindig csodálkoztam, hogy pajtásaim nem érnek rá annyit játszani, kalandozni, fára mászni, mint én. Eleinte tehát ösztönösen volt ez a helyzetfelmérés, később azonban nagyon is tudatos. Nyolcadik gimnáziumban már pontosan végigelemeztem az osztályt: ki mennyit tud, mennyi és milyen az új anyag, mit kell tehát tennem, hogy legkevesebb időmet vegye el az iskola — de közben az érettségin is első legyek ... Az egyetem első heteiben szintén figyelni kellett: mi az anyag, mik itt a szokások, mit és hogyan követelnek. Hamar rájöttem, hogy a legjobb módszer, ha minden felvett tárgyban végighallgatom a profok előadásait. így naponta figyelek három-négy órát, aztán szabad vagyok, mint a madár . . . Hogy közben az állandó óralátogatásért strébernek néztek társaim is, a tanáraim is? Igen, valószínűleg ezt is észrevettem, fájt is egy kicsit, el is különöztem kollégáimtól, de különösebben nem bántott. Magamban tudtam, hogy nem stréberségből, hanem célszerűségből csinálom — s végtére is, mindig azt tartottam a legfontosabbnak, hogy önmagam előtt makulátlanul álljanak. Igyekeztem minél kevesebbet rágondolni. Hisz annyi minden volt Pesten! Emlékszem, hónapokig az volt a legkedvesebb időtöltésem, hogy felültem egy villamosra, vitettem magam, ameddig csak ment, aztán átszálltam egy másikra, újból utaztam, bámultam, gyönyörködtem. Bent az egyetemen azt mondta a filozófia professzorom, hogy a modern technika a demokráciának kedvez, a villamos is például, mert pár fillér ellenében mindenki úrnak érezheti magát — s én igazat adtam neki . . . Sokáig tudtam ácso9
