Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 2. szám - SZEMLE - Somogyi György - Jorge Semprun: Az ájulás

Jorge Semprun: Az ájulás A Formentor-díj elismerés. Rangot jelent. Közönség előtt, kritikusok előtt. Tehát a közvélemény előtt. Ám kötelez is! Nem is akárhogyan, akármire! Nagy műve, eddigi pályájának csúcsa a hasonlító,, az eredményjelző. Amihez mérik, ami által megmérettetik. Az elismerést, rangot jelentő mű Semprun esetében: A nagy utazás. A nagy mű pedig sokszorosan megírt téma köréből merít anyagot: a német koncentrációs táborok életéből és a francia ellenállási mozgalomból. Mi újat lehet ebben mondani? Lehet-e fokozni a borzal­makat, az elkeseredett dühöt, a reménykedést, az illúziók szétfoszlását, a kegyetlen arcélek megraj­zolását, a nép, a nemzet felszabadításáért küzdő hősök vagy a sokszor naivan egyszerű, ártatlan embe­rek pusztulását? — Ebben nem is volt új a Formentor-díjas mű. A módban, a kegyetlen, emberte­len világ megrajzolásának, feltárulkozásának a módjában hozott újat, teremtett korszerűt, valami olyasmit produkált ebben Semprun, amit e témakörben előtte még senki sem csinált. Legalábbis ilyen mértékben, ilyen hatással, ilyen eredménnyel. Ez pedig a Proust-tól tanult módszer, amely nem­csak az emberi tettet és magatartást kutatja, hanem az azt kiváltó okokat, a legmélyebben rejtezet­teket, az alig kivehető, sajátos, különös pszichikai tényezőket is. A szürrealizmus nagy felfedezését is alkalmazza művében: az értelem ellenőrző logikája alól kiszabadult képkapcsolást, az emlékezés kötetlenül feltoluló és egymásba fonódó emlékképeit. Ha másképp is, ha fegyelmezettebben egy­mást követően, mint Joyce; ha olykor könyörtelenül olyan rideg párbeszédben —monológban meg­nyilatkozva, mint Hemingway, máskor meg — a cselekmény viszonylag könnyen követhetőségénél, pl. a tábori élet egy-egy mozzanata megrajzolásánál — hátborzongatóan furcsa rajzban, mint Pi­casso háborúellenes művészete. így tudta sajátosan megnyilatkozva összegezni a kegyetlenséget, a koncentrációs élet minden embertelenségét; így volt képes felvillantani egy haladó, később kom­munistává váló, de hazájában — Spanyolországban— jól szituált fiatalember érzelmi-értelmi életének maga számára is ritkán felfedezhető érzelmeit (ösztöneit!), elképzeléseit, tétova vállalásainak benső rugóit, lassan kibontakozó, de egyre határozottabb meggyőződést tartalmazó világképét, megértés utáni sóvárgását, hirtelen feltörő fasiszta-ellenességét. Szóval a teljesebb, összetettebb valóság áb­rázolásában maradandóbb a többinél. Felülemelkedett a nemzetinél, általánosabb érvényűt alkotott. Manuel élete nemcsak spanyol, nemcsak francia vonatkozásban érdekes, hanem a forradalmárrá alaku­lás egyik lehetősége, egy példája a két háború között és napjainkban. Hiteles út, buktatóival együtt,, az író legmélyebb élményéből táplálkozik, — Manuel maga az író. Az ájulás Manuel életének további alakulása. E tekintetben folytatása Az utazásnak. Sőt. A cselek­mény meg sem szakad a két regény között. Ahol az „utazás” véget ért: a koncentrációs táborok fel­oszlatásánál, Manuélák Párizsba kerülésénél, — a háború befejezésénél —, veszi kezdetét az új mű: a hirosímai atomtámadást követő napon, 1945 augusztus 6-án. Meghökkentően izgalmas módon: Manuel emlékezetében hó van és orgona, és valahonnan tagoltan ejtett szavakat hall: „Hétfő, ezer- kilencszáznegyvenöt augusztus hatodika”. Noha áttetsző örömet érez, koponyájában hasító a fájdalom, s keveredik a szoba egyes tárgyaival, amelyekhez emlékeket kell fűznie, hogy tudja, mik azok, s hol van ő. Időbe telik, míg ráébred: baleset áldozata lett, kizuhant a párizsi vonatból, leszakadt félig a füle, nemrég szállította a mentő ismerőse lakására. Másnap kórházba kerül, megoperálják, néhány hét után Svájcba indul. Éppen ez ügyben, svájci utazása ügyében járt a versailles-i prefektúrán, ahol szobáról szobára küldözgették, s hazafelé, amikor a vonat befutott a pályaudvarra, eszméletét vesztette, és kizuhant. Hacsak az eseménysor vázát vesszük, még ennyi sem történik a regényben, a lezárás Laurence — Manuel kedvese — látogatása a kórházban. De ahogy A nagy utazás sovány, bár az izgalmakat alapo­san felkorbácsoló eseménye azáltal lesz egy teljesebb, összetettebb valóság ábrázolása, hogy emlékek kapcsolódnak egymásba, a múlt, jelen és jövő képei, a tényleg megélt és ahogyan lehetne, játék a fan­táziával, — ugyanúgy ebben a vonatkozásban is folytatása ez a mű az előbbinek. A prefektúráról eszébe jut Jean Marie (társa az ellenállási mozgalomban), a vele töltött jónéhány alkalom, beszélgeté­seik, vitáik, Svájc. De nem másik szál az események láncolatában, csak az emlékképek elindítása. Ame­lyek egymást váltják, egymásba kapcsolódnak, egymásból folynak, anélkül, hogy az előbbiek befejeződ­nének, lezárulnának. Közben-közoen egy pillanatra visszatér a jelen is: a szoba, a kórház, a lassú esz- mélés állapota. Majd ismét szúr a fájás, erről ütés jut eszébe, amely többször is kísért, ez már esemény­szál — többszörösen megszakadva ugyan —, a németekkel való küzdelem, az ellenállási mozgalom egy-egy mozzanatának a megjelenítése. Ám a verés történetét nyomon követve jutunk el a származá­sig, talán a 3. eseményszálig, az eredeti otthonig, Spanyolországig. Ez is furcsamód jelentkezik: mint szülőhaza, mint az ifjúkor színtere; később, az 1950-es évek derekán az illegális pártmunkába való rész­vételekor. Az ötvenes évek. Immár a jövő képei. Manuel képzett marxistává alakulásának évei. A XX. kongresszus történelmi fordulata, Camus autóbalesete, tájékozatlanság, jóhiszeműség és zavar a munkásmozgalomban; pesszimizmus és bizalom váltakozása a harmincas és negyvenes évek elejének újra felvillanó képeivel való kiegészülése adja Manuel életének izgalmas fordulóit, szellemi-érzelmi éle­tének megnyilatkozásait. 93

Next

/
Oldalképek
Tartalom