Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 2. szám - SZEMLE - Orosz László: Németh László kiadatlan tanulmányai
Támadások érték valaha Németh László tanulmányainak stílusát. Metafora-betegség, metaforitisz — hangzott a gúnyolódó diagnózis. A fiatal Németh László tényleg sok metaforával élt, s bár stílusa higgadt, egyszerűsödött, ma sem nélkülözi őket. Ne higgyük azonban, hogy valami külső pompa, dísz, ékítmény írásaiban a kép: inkább a fogalmazás lázas sietségének a jele. A metafora mindig rövidítés: tapasztalatok összefoglalása, megállapítások általánosítása. Üssük fel akár találomra a könyvét! A 20-as évek magyar irodalmi életét így jellemzi: ,,ízlés-interregnum". A 30-as évekről ezt írja’: „Kicsiny országunkban rövid a dicsőség jászla, egyidőben csak kevesen helyezkedhetnek el mellette.” „Ez a tapadó puhányok és a mogorva, tüskéjükbe búvó sünök kora: az írósors cselédalkalmazkodás vagy heroizmus.” Rousseau-tanulmányát így kezdi: „Mi a korszaknyitó tehetség hatástitka? Idegrendszerévé ágazódik a millió külön sejtben élő társadalomnak s egyetlen akarattá gyűjti lappangó igényeit? Vagy hozzáad valamit a világhoz, egy benne felszökött erőt, amelynek idő kell, hogy a világ áramlói erői közt elvegyüljön? Társadalmi funkció vagy az élet egyén-tüneménye? S ha egyszerre mind a kettő, hogy egyesül lángjában az alkat tüzelőanyaga s az idők oxigénje? Ki hangolja föl a tömeget ennek az öröklés véletleneiből előállt emberhangvillának a megvisszhangozására, vagy ki teremti őt hangvillává roppant rezonátorok megzöndítésire? Ráerőszakolja magát a szellem túlsúlyával az emberekre, vagy kiszolgálja őket felismert éhségükben?” Németh László ír valahol arról, hogy metaforák nélkül a legegzaktabb természettudomány sem létezhetne, hiszen tulajdonképpen azok a modellek is metaforák, amelyekkel a természetről való ismereteinket igyekszünk a szemlélet számára képszerűvé tenni. A természettudomány fejlődése gyakran épp a modellek felváltásában, a metaforák találóbbá tételében jelentkezik. Németh László metaforái is szüntelen kísérletek a dolgok jobb megértésére. S minthogy irodalmat, történelmet, művészetet legtöbbször a természettudományból vett képekkel modellizál, töri az utat a két kultúra oly kívánatos egysége számára is. Németh László metaforikus stílusa nyelvi képe annak az alkotói célkitűzésnek és módszernek, amelyet így jellemez: „Az irodalom . . . avantgarde tevékenység, cserkészésével olyasmit tár fel, amit a rendtartó tudomány később értékesíthet.” Időtál ló-e mindaz, amit metaforái segítségével megmutatott? Nyilvánvaló, hogy nem. Mint gyakran a természettudomány modelljei, az ő kiérlelt gondolatok elé vágó metaforái is tévútra vihettek. Sokat emlegetett és hibáztatott megállapításai a „minőség forradalmáról”, a „mélymagyarságról” meg a „hígmagyarságról” nem hirtelen felszikrázó ötletekből váltak-e — épp metaforikus tömörségük, telitalálatnak érzett stiláris megoldottságuk révén — programmá és magyarázattá? Tolsztojról szólva írja: „ . . . a szellem embereit, akik folyton a jövő bizonytalan anyagában dolgoznak, mint a tudomány kísérletezőit, nem tévedéseik, hanem eredményeik alapján kell megítélni.” Megilleti ez az elbánás őt is. De méltányosak, igazságosak lennénk-e, ha életművében merev határvonalat igyekeznénk húzni a sikeres meg a sikertelen kísérletek közé, mint ahogy egy tudós esetében megtehetjük? Azt hiszem, nem. Az az erőfeszítés, az a műveltségben és erkölcsben mutatkozó példaszerű nagyság, amely műveiben előttünk áll, ha nem feledteti is a bírálat kötelességét, a könyveiben lefektetett gondolatokon túli emberi remekműre irányítja tekintetünket. OROSZ LÁSZLÓ 88
