Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 2. szám - SZEMLE - Szekér Endre - Illyés Gyula: Fekete-fehér
Illyés Gyula: Fekete-fehér „Nem jut be a művészet területére az az írásmű, amelynek mondataiban nincs mozgás; olyanféle izommozgás, mint annak az arcán, de még a tekintetében is, aki szemtől szembe, élőszóval tudat velünk valamit. Nem írásmű az, amelynek a fölszíne, mondhatnám a bőre alól nem villog ki alkotójának homlokráncolása, szemszűkítése; de még karlendítése, lépésrakása is. Vagyis a személyes hitele; a jelleme. Úgy van, valóban: nem stílus az, amely mögött nincs ember.” Illyés Gyula kristálytisztán tárta elénk: ott kell találkoznom nekem mint olvasónak a költővel a verskötet lapjain, s ennek a találkozásnak, „kézfogásnak” csak akkor van hitele, ha abban a kézfogásban kicsit benne van ő is, az ő egyénisége is. Illyés Gyula költői egyénisége nem most formálódott markánsan magyarrá, európaivá. A Füst Milán-i szabadvers és a Petőfi-féle forradalmiság, a népköltészet hangvétele és a francia szürrealisták képváltásai, Babits igényessége és Arany magyarsága közül mindazt beleszőtte versszövetébe, ami kellett neki ahhoz: hogy korszerű és magyar legyen egyszerre. Illyés első verseitől kezdve őrizte a nemzeti hagyományokat (hogy Kölcsey szavaival éljünk), ő sohasem felejtette el véreinek, a puszták népének szenvedéseit, Illyés mindig „felelt” mint költő, mint ember népe és kora kérdéseire. Nem tudott másként tenni: Tántorogtunk. így nevelődtünk ég felé, költők. Mint fenyőfa-szál? Mint hínár. Lengtünk. S minél föntebb, annál ijesztőbben: iszonytatón Mint más bitón. (Hatalmas, nagy korszak...s a költők Illyés legjobb és legigazabb költőinkhez híven — mint szeretett költő-mestere Berzsenyi vagy Arany — a magyarság sorsát szólaltatta meg régen és most is, így őrizte régi énjét, s nézzük meg, hogyan formálta újjá e témáját: „Kevesekben oly éles a tiltakozás, mint bennem az ellen, hogy a magyarság veszendő nép — ahogy egy-egy versből itt kivillan. Annak bizonyságául éppen, hogy elejét vegyük mindenfajta elernyedésnek, hitetlenségnek anyanyelvi kultúránk jövőjét illetően. Ritkán volt oly emberi föladat magyarnak lenni mint korszakunkban.” Illyés érzi és érti a magyar sors fényét és árnyát, ahogy a köteteimben jelzi e kettősséget a „feketét” és a „fehéret” .Még 1947-ben írta: „Vonaglik az idő — A századok halálgörcséből születhet reménység?” A „hova jutottunk”, a „nem hasztalan minden” kérdésekre ott él a Vörösmarty-vers „az nem lehet”-szerű feleselése, Illyés ha sokszor fekete versöltözetben lép is elénk, de belül ott él a bizakodó sziv-lélek fehér-kontrasztja. Mint a vetkőző lelkek Babitsa ő is lehántott magáról minden diszt, s bevallotta: „Társunk e földi létben egyre inkább a gondolat.” A Hunyadi keze című versét két hangra komponálta: egy magas és egy mély hangú kórusra. Ezt az egymással feleselő kórust a nemzetért való aggódás érzése melegíti át. A nemzeti múlt bástyafaláról való mélyrehullás sötétje mellé odafesti a Hunyadira emlékeztető déli harangszó figyelmeztetését, a „remény aranyát”. Mert „nem’ hőstett’: napi mersz, köznapi, percnyi courage ment embert s honokat.” Illyés észreveszi a statisztika borzongatón komor adatait, keserűn konstatálja, hogy a „táj felére ürül”, „falu nincs”, „a piactéren nincs gyerek.” E hazájáért, népéért aggódó költői magatartás nem oly természetes egy Mallarmét vagy Eliotot szülő nemzet irodalmában. S Illyés magyarsága ott él szinte valamennyi élményében, költői képében. Ahogy a „templomtalan Regöly” községről ír, ahogy a tihanyi komp-jelképet felidézi, amint a budai Vár képe vagy Ady arcképe megjelenik a versben, ahogy „a patak kezet ad”, s a jövő is „kezesíthetőnek” tűnik mint egy háziállat: mindez szinte „lefordíthatatlan”, annyira magyar. De ahogy a költő maga is nagyon találóan állapítja meg műfordítás-gyűjteményének, a Nyitott ajtónak a bevezetőjében: „Mennyire jellemzőbb egy-egy civilizáció írójára az, hogy mikor élt, mint az, hogy hol! Egy-egy korszakban mennyire egy nyelvet beszélnek a költők, kiemelkedve anyanyelvűk sövényfala, országuk váröve mögül!” így ért közös költői anyanyelvet Illyés az őszi erdőt versbe varázsoló Paszternákkal, a jó igazságról valló Eluard-ral, a paraszti fájdalmú tájat is versbe sűrítő Follain- nel, a magyar szavak ízeit is érző Martinovval . . . Igen, Illyés nemcsak egyszerűen „műfordító”, hanem irodalmunk „meg-nem-hatalmazott" nagykövete, aki az 1966-ban Budapesten megrendezett nemzetközi költőtalálkozón is a közös költői nyelvet keresve mondta, hogy a jó költők mindig és mindenhol a világkoncert részeseiként szólnak, „a madarak átlépik a határt”. Illyés költészete is ilyen: versei mint a madarak átrepülik a határt. Mindenkinek szól sajátos gondolatisága, örök küzdelme az öregséggel és a halállal. Mint Ady „Jó Csönd-hercege” félelmesen közel, a háta mögött kísért a Halál réme. A Futtató öregség című versében Tolsztoj halála előtti futását és Móricz öregkori rohanó riportútját idézi: miért menekültek, ki elől, milyen parancsra? — Üldözi a „fenevad” halál, fut előle; máskor „domesztikálni” szeretné, megszokni a lehetetlent, ahogy egy régebbi verscíme őrzi ezt a gondolatot: „Mors bona nihil aliud”. 89
