Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 2. szám - Buda Ferenc: A költő nemcsak a halál rokona - FIATALOK - Major Máté: Baja, Szent Antal utca (I.)

(Tivadar), egy nálam három évvel öregebb, jóképű bácskai szerb fiúra. Gáspár Laci fiatal házas korában vízbe fulladt, s természetesen az öregek is meghaltak azóta. A többiekről semmi hírem nincsen.

A Szent Antal utca szűkebb szakaszának utolsó előtti háza volt ezen (a páratlan) oldalon a Weichand- ház (57. sz.) egy szatócs tulajdona. Az üzlet szintjére az utcáról néhány lépcsőn kellett felkapaszkodni. Amikor az „ember” — úgy öt-hat éves korától tizenegynéhány éves koráig (kivéve talán a Prigly- házban lakásszakaszát) — szinte naponta, sőt naponta többször is benyomta a bolt ajtaját, a vele meglökött kis csengő vidáman megszólalt, és kellemes, nyáron hűvös, télen langyos fűszerszag ütötte meg az orrát. Weichand bácsi vagy néni pedig— később Karcsi fiuk is — készséggel teljesített minden kívánságot, lett légyen az „tehenes” tejcsokoládé, krumplicukor vagy más fontos cikk — nem emlékszem, hogy valamit is ne lehetett volna kapni náluk. (Persze állandóan anyai, háztartási megbízásokat is teljesítettem, melyekért rendszerint kijárt az előbbiekből valami, mint jutalom a fáradságért!) A Weichand ház utcai lakásában. Apám egyik sétapartnere lakott, Pachner Oszkár, osztrák származású nyugalmazott méntelepi alezredes, Kóbi nevű sötétbarna vizslájával. Recsegő hangja, katonás — és osztrákos

— magyarsága, egész exteriőrje, még ha civilben is volt, messzire hirdette, hogy a K.u.K. hadsereg tisztjei közül való. Köszvényes, morgós öregúr volt, s nyilván már régen valahol az örök vadászmezőkön kergeti kutyájával a nyulat.

A mellette levő sarokházban, mely egyik homlokzatával a Damjanich utcára néz, többen laktak egymás után az utca szereplői közül. így egy elvált asszony is a kislányával, Nievel Magdával, aki Stampfl Babának (és a feleségemnek) volt zárdái osztálytársa. A kicsit szeplős, de csinos, jóformájú kislány beletartozott abba a ,,Gárdá”-ba — Babával együtt —, amiről már említést tettem. Nievelék után apám egyik öccse Mayer Péter (aki Marjaira magyarosította nevét) törvényszéki bíró költözött a házba feleségével, Maca nénivel, Pali és Sunci (Imre) fiával meg Klára lányával. Pali kis gimnazista korában a Sugovicába fulladt, Imre Pesten, Klári más lakásban, máris özvegyként él gyermekeivel. Péter bácsi jó néhány esztendeje, Maca néni nemrég, sőt Klári férje, Késmárki Jóska is meghalt már.

Szemközt a páros oldali sarkon álló házban (54) ugyancsak több ismerős lakott (az ismerősökben igen, csupán a házban nem vagyok egészen biztos), dr. Oltoványi és családja, aki maga — nevéhez illően

— ezidőben parancsnoka volt a bajai önkéntes tűzoltóságnak, egyébként rendőrtiszt. De itt lakott Artinger Imre és családja is. Artinger akkor a Kollár-féle könyvkereskedésben volt segéd, de magántanulóként járt a ciszterci gimnáziumba is, ahol 1915-ben, 22 éves korában tett hadiérettségit. Nővére, akinek nevére nem emlékszem, de magunk közt Pimpinek hívtuk, gyerekkoromban, mint „frizér”-nő reggelenként úri házakhoz járt, ahol a hölgytagok — nálunk anyám és nővérem — haját fésülte meg az éjszakai elkócolódás után. Imre aztán Pestre került, nevét Oltványira, (nem Oltoványira) magyarosította, a bankszakmában és a politikában is karriert csinált, s ez átívelt a második világháború utáni időkbe is. Közben képzőművészeti szakító lett, modern alkotásokat gyűjtött — ezeket a bajai Türr István Múzeumnak ajándékozta — szerkesztette az Ars Hungarica művészmonografia-sorozatot (1932—40), és a máig is legjobb magyar szaklapot, a Magyar Művészetet (1925—39). Ő maga Egryről és Derkovitsról írt könyvet (1932—34), s csaknem három évig a Szépművészeti Múzeumnak volt igazgatója (1950—52). Hetven éves korában (1963) halt meg.

37