Amerikai Magyar Újság, 2009 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2009-01-01 / 1. szám
AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG_______________ 2009. január 14 Saáry Éva PÁRIZSI TAVASZ Él-e még?? - Ha igen, bizonyára kopaszodó, elhízott, sörhasú német nyárspolgár lett belőle, akiben csak halványan dereng föl nosztalgikus pillanataiban a Quartier Latin vidám, márciusi pezsgése. Pedig milyen elegáns, nyúlánk, villogó szemű, minden iránt érdeklődő fiatalember volt annak idején! Előttem a cakkozott szélű, régi fényképek: karosszékben bóbisol valamelyik francia királyné szobrának a lábánál a Tuileriák kertjében; könyvekben lapozgat a Szajna parti bódéknál; lebegő ballonkabátban, szélkúszálta hajjal fut felém a Pont Neuf-ön. Mögötte a folyó álmos remegése, tornyok sokasága, habos ég... "Ich liebe dich!" - ismételgette, s számomra ez érdekes és mulatságos volt a magyar "szeretlek" után. Az első idegen nyelvű gavallér! Mi vonzott hozzá? Talán az is, hogy frissen menekült Kelet-Németországból, s így tökéletesen megértette a helyzetemet. * 1957 tavaszán néhány hónapig Párizsban laktam. Bővelkedtem pénzben és szabad időben. Minden szombat-vasárnap kiválasztottam magamnak egy tüzetesen megnézendő városrészt (a csütörtök estéket a Louvre csodái közt, önfeledt bámészkodással töltöttem), egyes hétvégeken pedig, szervezett kirándulás keretében, messzebbre is ellátogattam. Akkor éppen a normandiai Mont Saint Michel került sorra. A nap kellemetlenül indult. Kalácsot vettem az útra, de az - miért, miért nem - ezer morzsára hullott szét. Bosszúságomban megállásnál "ottfelejtettem" az egyik pádon. Aztán a friss levegő, a közeli tenger illata feledtetett velem mindent. Bakóboroltam a magas szikla tetejére épült csodálatos kolostort, elméláztam a végtelenbe vesző hullámok láttán, csavarogtam a városka zeg-zugos sikátoraiban. Levelezőlapvásárlás közben botlottam össze Rudival, aki mint kiderült, ugyanazzal a társasággal érkezett. Visszafelé, a buszban már fogtuk egymás kezét, s a sűrűsödő sötétségben bizalmasan összesimultunk. Párizsba érve, meleg együvétartozás érzés alakult ki köztünk. Ö, mint fiatal vegyészmérnök, tanulmányúton volt Fraciaországban, én középafrikai vízumomra várakoztam. A SPAEF nevő olajvállalat, melynél kutató geo- lógusi beosztásban, a rue Jean Nicot-i irodában dolgoztam, a hűvösen előkelő Invalides negyedben, a La Tour Maubourg-on talált nekem szállást. Hosszú sétáink után, Rudi oda kísérgetett haza esténként, s mivel akkor még korántsem volt olyan szabad a szerelem, mint manapság, a kapuban illedelmesen elbúcsúztunk egymástól.- Van magának szíve? - szegezte nekem egy alkalommal fejcsóválva a hotelportás. - Hagyja epe- kedni ezt a szegény fiatalembert! Miért nem viszi föl a szobájába? Aztán átköltöztem a Saint Germain des Prés negyed egyik kis szállodájába, ahol Rudi is lakott. Lift nem volt. Piros plüssel fedett lépcső vitt föl az emeletekre, és ablakomból tetők és kémények rengetegére láttam. A szobába, hogy lakályosabb legyen, csipketerí- tőt, virágvázát vettem, s a falakat utazási társaságok csábító plakátjaival tapétáztam ki: pálmás csendesóceáni szigetek, havas csúcsok, virágos legelők... Akkor még nem volt tele a város arabokkal. Hűvös estéken a boulevard kávéházainak üvegkalitkáiban üldögéltem, s ha egyedül voltam, írtam, olvastam. Törzsvendégnek számitottam. Rudinak azonban letelt a kiküldetése, vissza kellett utaznia Stuttgartba, engem pedig sóvárgott Afrikám várt. Ha visszagondolok, nem volt köztünk viharos szenvedély. Inkább a régi sláger illett a kapcsolatunkra: "Valami könnyű dolog, valaki rám mosolyog, kivel boldog vagyok s akit ha elhagyok, nem fáj." Egy darabig még leveleztünk, de aztán szakadni kezdtek a szálak. Nem voltak többé közös élményeink, egymásba kapcsolódó gondolataink. Mi lett Friedhofer Rudolfból, nem tudom. Jó szakemberként, nyilván kitűnő állást kapott, családot alapított, házat épített, akárcsak a többi német polgár. Engem elnyelt az egyenlítői őserdő, melynek vonzása elfeledtet az emberrel mindenkit-mindent, melynek varázsától soha többé nem lehet szabadulni. De a múlt egy perce sem múlik el nyomtalanul. Én vagyok-maradok a piroskabátos lány ("Mädchen mit roten Jacke"), s ott üldögélek az idők végezetéig a Lipp, a Flore napfényes teraszán..
