Amerikai Magyar Újság, 2007 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2007-03-01 / 3. szám
26 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2007. március Saáry Éva NAGYMAMA Akkor is öreg volt már, amikor megismertem (jobban mondva: föleszméltem ajelenlétére), ami nem csoda, hiszen édesanyám volt az utolsó, 52 éves korában született gyermeke, akit "pótlásnak", vigasztalásnak hozott világra egy, ugyancsak Margit nevű, ötévesen, torokgyíkban elhalálozott kislánya után. Szép, csontfehér haját, amely sohasem látott tartóshullámot, simán hátrafésülte, és két kis, görbe fésű segítségével tartotta össze. Néha könnyű, áttört főkötöt is tett rá, mert -mint mondta- "öregasszonynak nem illendő hajadonfővel járnia". De ugyanez a konzervatizmus mutatkozott meg öltözködésében is. Hiába változott egyre- másra a divat, O nem igazodott hozzá: hosszú, sötét ruhában, füzőscipőben járt, pedig 90 felé már nehezen préselte belé a lábát, s reggelenként egy darabig az ágy szélén kellett üldögélnie és megvárnia, amíg "bele- gyaluszik". Én voltam a legkedvesebb unokája. Tótosan "dusa- mojának" (leikecskémnek) hívott, amit alföldi szláv falvakban töltött fiatalkorából hozott magával. Sokáig képtelen voltam sírás nélkül beszélni róla (most is érzem szememben a kitömi készülő könnyek szurkalását), de visszatartott a kimondott, leírt szavak erőtlenségének tudata is. Úgy éreztem, ezt a jó tündért, gyermekéveim bálványát és jellemem formálóját, nem képesek körültapogatni, visszaadni. (Ezt az emlékezést is csak kísérletnek, vázlatnak tekintem. Nem akarok meghalni anélkül, hogy valamiképpen emléket ne állítsak neki). Velünk élvén, nagyon (túlságosan!) elkényeztetett. Tisztelte szellemi foglalatosságaimat, sohasem kénysze- rített rá a házi munkára, s én mitagadás, voltam annyire kíméletlen és önző, hogy nem igyekeztem neki fölajánlani a segítségemet. Legfeljebb vásárolni szaladtam le időnként, de azt is vonakodva, többszöri nógatás után, hármasával ugrálva le és föl a lépcsőfokokon, hogy "kevesebb időt veszítsek"! Életbölcsességem (ha egyáltalán van ilyen) a Benedek Elek földolgozta népmeséken kívül, tőle származik. Főleg az emberekkel való bánásmód terén vettem sok hasznát a figyelmeztetéseinek. Ma is hallom: —Mosolyogj! Egyformán kedvesnek kell lenni mindenkihez, mert sohasem tudhatod, kire fogsz még az életben rászorulni! —Nincs utálatosabb, mint mikor valaki arcokat vág. Nem szabad soha gyűlölködni, haragot tartani! ("Ne múljék el a nap a Te haragoddal"! - mondja az írás is.) —Mindenkinek hangosan kell köszönni, de főleg az öregeknek, mert azok süketek. Inkább köszönj és köszönj meg mindent kétszer, mint egyszer se! Ami pedig egyetemi vizsgáimat illeti, mindig így indított útnak: —Lényeg az, hogy ne nyögdécselj! Akármiről, de beszélj folyamatosan, megállás nélkül, mert az jó benyomást kelt! Beszéltem is. Most már belefáradtam a szavakkal zsonglőrködésbe, de annak idején híres "jó svádám" volt, minek alapján kollégáim tréfásan nem egyszer "szélhámosnak" tituláltak. Szókincsem egy részét - az ízes kecskeméti kifejezéseket, melyek egyikét-másikát átörökítettem nyugaton született lányaimra is! - tőle örököltem, ételek dolgában pedig még mindig az O főztjét (lebbencsleves, tarhonyaleves, disznóhús sült krumplival, töltöttkáposzta, kocsonya, lekváros bukta...) tekintem mércének. Nagyon nehéz élete volt. Édesapja, Kubinyi Konrád, egy buta baleset következtében korán meghalt. Ő segített édesanyjának 8 testvére fölnevelésében. Főleg húgát, Veronikát kárhoztatta, aki megszökött hazulról egy diákkal (a későbbi kecskeméti iskolaigazgató Kerekes Jóskával). Aztán O is özvegyen maradt 12 csemetével, illetve a végén már "csak" 6-al, mert a többit elvitték az akkor még gyógyíthatatlan gyermekbetegségek. Óvónő volt (házvezetőnő, betegápoló is időnként), de fiát és lányait mind kitaníttatta, kenyerkereső foglalkozást adott a kezükbe. Mindebben támogatta elpusztíthatatlan optimizmusa, a lényéből áradó örök fiatalság és derű. Egyetemi barátaim gyakran olyankor is fölmentek hozzánk, midőn pedig biztosan tudták, hogy nem vagyok otthon: Nagymamával akartak beszélgetni. Főleg Imreh Lacit szerette (emlékeztette ő fiatalkori jogász gavallérjára). Sokszor mondta: —Majd jön az én Lacikám, és segít megdagasztani a beiglitésztát! * Ha Nagymama nem hal meg 1952-ben, valószínűleg sohasem tudtam volna rászánni magam, hogy elhagyjam az országot: őt! De elment 92 éves korában, s bennem örökre megroppant valami. Távozása volt életem egyik legnagyobb megrázkódtatása. Akkor gondoltam bele először minden dolgok hiábavalóságába, hívságába, hogy "Életünk perc tévedése, más sem / S hogy nem segít itt a halál sem. Ámen!" - miképpen Juhász Gyula írja. Az volt az első nagy "pörösködésem" Istennel is! Nem tudtam neki megbocsátani, hogy Nagymamát elragadta! ,Ha tiszta a lelked, piszkos ruhádat elnézik”
