Amerikai Magyar Újság, 2007 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2007-03-01 / 3. szám
2007. március AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 23 Hol nemzet süllyed el? Kristóf Attila Tévednénk, ha a heves társadalmi mozgásokból azt a következtetést vonnánk le, hogy jelenleg a magyar belpolitikában két nagy párt csatája zajlik. Még mélyebb volna tévedésünk, ha a közelmúlt és a közeljövő drasztikus eseményeit Orbán-Gyurcsány-párviadalaként fognánk fel, s netán az jutna gyarló eszünkbe, hogy össze- békülésükkel, a „haza érdekében” történő kiegyezésükkel rendbe jönnének a dolgok. Tűz és víz egymásra találásából nem jön létre más, mint üszők és hamu. Annak, aki politikai térnyerés szándékával békéről és kölcsönös méltányosságról beszél, „lövése sincs” arról, mekkora a baj, és milyen mély, milyen magától való és természetes az a törésvonal, amely különböző identitású hazánkfiait egymástól elválasztja. Az SZDSZ Kuncze-féle maradéka nem békülékeny. Mivel rég eldöntötte már, hogy a kondérnál a helye, nem képvisel semmiféle népréteget, nem hordoz ballasztként nemzeti és egyéb eszményeket, csak a martalékra ügyel, amit a megkeveredett és megtévesztett választók jóvoltából, főként Budapesten, megkaparinthat. Hosszú agóniája agresszív és mohó. Az MDF nagy- aszszonya viszont úgy jár-kel a magyar politika és média labirintusában, mint Aliz csodaországban. Számos békét hirdető társával együtt, akik hittel bizonygatják, hogy ők szeretik leginkább Magyarországot, úgy tesz, mintha nem tudná, miféle kulturális, ideológiai és létküzdelemről van szó ismét, s mire int ebben a permanensen nyomorú helyzetben az „antalli örökség”. Az sem világos, ki kit vezet az orránál fogva az MDF-ben, sőt az sem, hogy belső vagy külső-e az a kéz. Lehet persze, hogy Dávid Ibolya éppenséggel „fehérek közt egy európai”. Abban az értelmezésben, hogy Európa nem érti Magyarországot, sőt olykor a saját identitásáról is megfeledkezik. A Fidesz Antall József halála és a Magyar Demokrata Fórum elgyengülése után vállalta a jobboldali, nemzeti, konzervatív-liberális érzelmű polgárok képviseletét. Ez a párt és a személyes politikai ambíciók szempontjából is okos, pragmatikus lépés volt, de egyáltalán nem jelenti azt, hogy azokat az értékeket, vonzalmakat és elkötelezettségeket, amelyek Magyarország népességének jelentős részét az adott ideákhoz sorolják, Orbánék hozták volna létre vagy fedezték volna fel. Ok a rokon, de szétszórt érzelmekben rejlő politikai erőt összegezték és próbálják eevben tartani. Ezt a nemzeti enereiát a szocialista rendszer már-már elölte (természetesen az antalli eszmélés után), a Fidesz érdemének tudhatjuk be a szervezett újjászületést. Az egyik oldalról nézve Orbán Viktor nagy, felszabadító tette ez, míg a szocialisták szemszögéből botrány és veszedelem, a hitszegő Kun- czééból pedig hitszegés. De bármit állít és szuggerál a baloldal, kétségtelen, hogy nem Orbán ismételt hatalomra kerülése a tét, hanem a polgári, nemzeti, keresztény értékek fennmaradása és megszilárdulása, a szocialista hatalmi hegemónia és gőg megtörése. Orbán személye leginkább tehetsége és elszántsága miatt került a progresszív gyűlölet fókuszába. A kérdés már rég nem az, kinek van igaza és ki hazudik, ki demokrata és ki despota. Ez elvileg és erkölcsileg eldőlt akkor, amikor a szocialista rendszer csődöt mondott, csődöt jelentett, s időlegesen kész volt beismerni rémtetteit. Az elmúlt tizenhat év azonban bizonyította, hogy a csőd és a beismerés valójában nem sokat jelent, a hidrának számos feje van, s csak egy eszement képmutató nevezhet ebből egyet-egyet büszkeségnek és bátorságnak. A hosszú ideje regnáló és fluktuáló magyar baloldal, jelesül a mindenkori kommunista (szocialista) párt, történelmi távlatokban sem tud felmutatni egyetlen erkölcsileg feddhetetlen vezető politikust. Még időszakos mártírjai is hiteltelenek. Aki nem, az éppen a szakítás tragikumában igazuk meg. A mi szempontunkból és a jövő szempontjából túl mindezen, azt szükséges megvizsgálnunk, vajon a Fidesz mint az egyetlen kellő súllyal bíró, antikommunista jobbközép párt megfelelően látta, látja-e el a magyar polgári középrétegek érdekképviseletét, sikerrel szolgálja-e a nemzeti érdekeket, politikai szervezetként optimális hatékonysággal ténykedik-e, vagy teszem azt, az utóbbi tizenhat év legnagyobb kihívásával, a Gyurcsány-jelenséggel szemben esélytelen és tehetetlen. Esélynek itt azt neveznénk, ha Gyurcsány távozna a hatalomból, s a polgárok nagyobbik része rádöbbenne a hazugságokból kibontakozó igazságra, arra, hogy az MSZP jelenlegi formájában és tartalmában, személyi öszszetételében alkalmatlan az ország kormányzására. Ez az esély egyelőre várat magára; úgy néz ki, hogy Gyurcsány mint valami fosszília, a hatalomba ragadt, a szocialisták a bukástól való féltükben, a morális megsemmisülést is vállalva, bíznak bonyolult, gátlástalanul ötletes személyiségében. A magyar populáció egy része sem tekinti lényegesnek az erkölcsi szempontokat. Éppen ez jelenti a régóta működő európai demokráciákkal szembeni különbségünket, szomorú másságunkat. A képmutató, hazug iránti bizalom huszadik századi nemzeti örökségünk. A Fideszt ebben tehát semmiképpen sem marasztalhatjuk el, de hibátlannak sem tekinthetjük. Hibátlan politika és politikus eleve nincs, különösen nincs kiélezett helyzetben. Ezzel együtt minden adat és kö
