Amerikai Magyar Újság, 2007 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2007-01-01 / 1. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2007. január Fekete István: EPILÓGUS Ha hajnalokként vagy alkonyattal havat hord a szél az utakon, és zuzmorás ágak kopogtatnak az ablakomon, fészket ver gondolataim közé az egyedüllét vágya. Ilyenkor öreg házban szeretnék lakni, messzenéző domboldalon. A kályhában pattogna a tűz, és kis madár szállna az ablakdeszkára. Megkopogtatná az ablakot, és eszembe juttatná a régi elfeledett verset: Itt a tél, fúj a szél, zörgeti az ágat, futyürész, dudorász szomorú nótákat... Azután elrebbenne, vissza a múltba, és én egyedül maradnék. Nem pipálok, de ott pipára gyújtanék, halkan járnék, öregesen tennék-vennék, és talán vendéget is várnék. Álmodó erdők felett varjak szállnának, és szobám zugaiban sóhajtanának öreg bútorok. Kopott vadbőrrel leterített fekhelyem lenne, s ha éjjel felébrednék, a pislogó tűz villanásai remegnének a szobában. Aztán nézném a hunyorgó parazsat, a kéményben meg zúgna a szél és az öreg kakukkóra rekedten mondaná a tizenkettőt... Csend... csend... És szellemeket várnék, messze elment drága lelkeket, emlékeket, álmokat. Reggelre öles hó párnázná a völgyek alját és a végtelenbe hajló utón szánkó csengene kedves vendégekkel. Halk szavú öregurakkal, akik már csak az emlékeimben élnek, és akikkel a szán másfelé fordulna, de bennem megmaradnának a vendégvárás örömes izgalmai, mert hiszen jól tudom: az ő szánjaik égi magasságokban járnak már a két szürkével és Pista kocsissal együtt... És túl a hegyen, völgybe süllyedve kis falu lenne, hol éjszakánként remegnének piros ablakszemek, és hajnalonként idáig hullámzana a harangszó.. Ha aztán az alkony ráborulna messze utakra, szánkó vinne a falu felé, hol várnának, talán álmodozó szerelemmel, talán csak egy tarokkpartira. Öreg, omladozó kerítésü kúriához fordulna be a szán. Rekedten vakkanna kettőt hármat a Sajó, és pirokok ülnének az orgona ágán, mint vércseppek, fellángoló gyöngyei az emlékeknek a múlt télben hullott tarlóján. Lobogna a kandallóban a tűz, mely inkább világítana, mint melegítene, bús melódiák ölelnék körül a csendet, mely régen ott rostokol már a zugokban, és valaki zuz- marás fagyöngy ágat tűzne a kalapom mellé, hogy immáron itt a tél. Megcsókolnám a fonnyadó kezet, és lehajtott fejjel, homályos szemekkel mennék újra a szánhoz, hol az öreg fakók kérdőleg néznének vissza, hogy holjártam olyan sokáig... Bemennék az espereshez is, hol szállna szivarsfust, kéken, hidegen, mint a berkekben őszi estéken, amikor ködbe fürdik a dombok lába, és a szélkiáltó panaszosan sír a levegőben. És künn hullana a hó. Az ablakpárkányon párna nőne belőle, és elfeledné a világot, mely néma és titkos homályokkal teli, mint a sekrestyék vasánap estefelé. Néha mégis mintha csengős szánok járnának az utón. Mintha megállnának a kitárt kapu előtt, de hiába néznénk az ajtót, nem jönne be rajta senki, csak az alkony bűvös árnyékai. Aztán csak hazamennénk. Nem marasztalna senki. Fázósan bújnék az öreg rókabundába, mely sokat járt lakodalmakba és halotti torokba, és: gyi, Kesely! A tél meséje - Erdélyben Rövid eltávozást kaptam, a kirándulás lehetőségét a hírek világából, és bevallom, hogy útra kelvén nem néztem viszsza. Igaz, erdélyi látogatásunk során belebelelapoztam a helyi napilapokba, amelyeket már korábbról ismertem, és élvezettel tallóztam az eredeti lendülettel megírt, életteli írások közt. Hagytam, hogy elbűvöljenek a műfaj remekei, a jól megformált szövegek, de már kevésbé érdekelt az, amiről szóltak: a vérben- gázban úszó-füstölgő nagyvilágról. Később hátat fordítottam a remek írásoknak is, mert ritka ajándék várt odakint, egy gyermekkori álom: az igazi tél. Csíkcsomortán közelmúltban épült katolikus temploma A Somlyói kegyhely közelében található a hatszáz lelkes kis település: Csíkcsomortán. Ilyenkor, januárban friss hóval borított székely kapuival, égbe szökő fenyőivel, széles dombokra néző házaival és a messze kanyargó karámokkal valóban mesebeli látvány. A szűkös, gondokkal teli hétköznapok labirintusából kiszabadult lélek boldogan csatangolhat a behavazott tájon.
