Amerikai Magyar Újság, 2007 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2007-06-01 / 6. szám
20 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2007. június Wass Albert földjén Csontos János Napok óta járjuk Wass Albert földjét, a mezöségi tóvidéket. Pirosít az áprilisi nap, száll a por a makadám- utakon. Lelkészek adnak bennünket kézről kézre: lendületes és fiatal emberek, akik ott is igyekeznek megtartani a gyülekezetei a templom bűvkörében, ahol az iskolák már áldozatul estek a „haladásnak”. Jók a mondataik a kamerába nézve, s jó a pálinkájuk is: a helyiek megemelik előttük a szalmakalapjukat. A papok többnyire a vészes lélekfogyatkozással küzdenek, de Búza lelkésznője, Horváth Márta már határozottan a gyarapodási statisztika mellett érvel. O valóságos csodát művelt, amikor fél évtizedes, konok következetességgel impozáns új református templomot varázsolt a hegytetőre a régi torony mellé. De szintúgy megteszi a magáét Orbán Tibor Szépkenyerűszentmártonban, Barticel Kiss Krisztián Melegföldváron, Barát István Mezőzáhon vagy Sükösd Sándor Ordöngösfüzesen. Utóbbi helyen üdítő kezdeményezés az egyházi és szórványmúzeum, ami Lapohos András tanárember nevéhez kötődik. Ilyesmi csak a népmesékben van: kutatni kezdték a régi, elpusztult harangtorony formáját, meglelték Debreczeni László egy régi metszetén, megépítették a makettjét, ezzel azonban újabb probléma keletkezett: el kellett helyezni az ember nagyságú makettet valami méltó helyre. A faépítmény fölé temérdek adakozó jóvoltából profán szentélyt emeltek, amiben a régi bibliáknak, szőtteseknek, festményeknek és fotóknak is helyük van, az ódon templomokat idéző fakazettás meny- nyezet pedig falvanként idézi meg a legsajátosabb nép- művészeti motívumokat. A múzeum alá közösségi terem is került a pincébe; szóval elmondható, hogy a vágy egy régi fatomyos harangláb után kézzelfogható közösségpezsdítésben tárgyiasult. Persze a Mezőség még erdélyi viszonylatban is lépéshátrányban van: mintha lassabban hömpölyögne itt az idő. Ezt panaszolta Sütő András; ezt Wass Albert is. Utóbbinak azért a szépségre is volt szeme, mint ahogy a vízileányról szóló legenda is tanúsítja. „Van azonban a mi szürke országunknak egy kincse, amit az idegen is megirigyel tőlünk. A tavaink. Azok az apró, eldugott tavacskák, melyek völgyek gödrében, dombok hajlatánál itt-ott szerényen megbújnak, behúzódva füzfaberkek és nádasok közé, s melyeket, ha dombtetőről nézünk, olyanok, mint kis üvegszilánkok. Valamikor egy nagy tükör volt az egész, de az emberek sokat nézték magukat benne, s hiúságukban gőgösek lettek és ostobák. Akkor megharagudott rájuk az Isten, s büntetve nevelő kezével a pompás tükröt pozdorjává zúzta.” Valóban sokat nézegette volna magát a tavak tükrében a Mezőség? Talán mégsem eleget, mert akkor némi önbizalmat is nyerhetett volna mindabból, amit lát. Talán magát Wasst is megpillanthatta volna, akit mindmáig a szeretett „Albi grófként” idéznek meg a régi szolgálóleányok: Zsófi néni Feketelakon meg Nusi néni Cégén. Utóbbi határozottan állítja kérdésünkre: a gróf úr itthon sem volt akkor, amikor azok a szörnyű dolgok történtek. A nagy mezőségi írót távollétében, koncepciós perben, felbujtóként ítélték el, bélyegezték háborús bűnösnek, s rehabilitálása már csak azért is akadozik, mert az a román törvények szerint nagy földbirtokok kényszerű visszaadásával járna együtt. Vasasszentgott- hárdon pár éve feldúlták, kirabolták a Wass család kriptáját. A látogató Cégén sem talál semmit, ha az író nyomát kutatja: a reformátusok egy viszszakapott iskola- épületben szeretnének Wass-emlékszobát berendezni. A tavak és templomok szépek, s még a hegyek suvadásai is megkapóak. A göczi toronyban azonban csak ünnepeken kongatnak. Hosszan, kitartóan húzzuk a lélekharangot./™«/ Vendégség Szepesi Attila Magvar Nemzet Ha az utazó Salgótarján felett átlép Gömörbe, jó ideig nem észleli, hogy túljutott az országhatáron. Losonc, Rozsnyó meg a közbülső falvak ugyanolyanok, mint a határon inneniek, csak a kraszna- horkai vár feltűnésekor érinti meg az embert a vadregényes, történelemmel átitatott világ üdvözlete. Innen már csak egy - igaz, jókora - ugrás a Szepesség. Hosszú kaptató kanyarog fel a kuruc hangulatú vártól az ezer méter fölé magasodó Erchegységbe, ahol ilyenkor tavasszal is hosszan kitart a tél. A láthatóan ritkán használt országúton itt is, ott is kézikocsis cigányok portyáznak. Hullott rozsét gyűjtenek. Itt a „kézikocsi” lehet a tűzifa mértékegysége, ahogy odalent Baranyában - a menyemtől tudom, aki Alsószentmártonban dolgozott gondozónőként - a „bicikli fa”. A fenyőkről fürtökben fityeg a zöldes-szürke zuzmó, a pocsolyákon néhol jéghártya csillámlik. Csak a csillagvirágok kéklenek az útpadka megsárgult füvében, amelyek odalent rég átadták helyüket a héricsnek meg az ibolyának. A szálas fenyők felett, amelyek tetőként borulnak a keskeny útra, szirti sas köröz. Kiterjesztett szárnyai szinte súrolják a fák hegyét. Hirtelen kibukkanunk a vadonból a hegyi meredélyen húzódó Dénesfalva szélső portájánál. Az út hosszán sorba emelt házikók mellett parányi kert árválkodik néhány gyümölcsfával. Itt a korai alma meg a szilva is alig érik be a szirtek árnyékában, a kőtörmelék borította földön.
