Amerikai Magyar Újság, 2007 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2007-06-01 / 6. szám
2007. június AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 21 A következő település a szebb napokat látott bányaváros, Szomolnok. Mondják, kevésbé tengelyt próbáló út is vezet - Rozsnyó felől — a Szepességbe, de ezt a kisvárost nem kerülhettem el. Itt'született - sokadíziglen bányamérnök-famíliából - apai nagyapám, aki talán elsőként próbált hátat fordítani a cipszer hagyománynak. Nem műszaki főiskolára ment, hanem a pesti Minta- rajziskolába, amelynek bohém levegőjét sehogy sem tudta megszokni, és ezért a Selmecbányái akadémiára iratkozott át - a kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt -, az erdőmérnöki fakultásra. Szomolnok kedves, hegyi hangulatú, barokkos reminiszcenciáit modern harsánysággal elegyítő kisváros. Nagyapámról - akit Trianon után az újdonsült Csehszlovákiából kiebrudaltak, mert nem volt hajlandó fölesküdni az új hatalomra - kevés emlékem van, de mackós termetét jól bele tudom képzelni ebbe a hegyes-völ- gyes tájba. Kanyargós utak vezetnek innen lefelé - Svedléren, Merényen át - a Hernád-parti Igló irányába. Ez a - morvaországi szász bányászok alapította - település a legrégebbi, amelyet családi emlékezetünk megőrzött. Itt éltek dédszüleim, még akkoriban, amikor a kisszebeni születésű Kosztka Mihály Tivadar iglói patikussegédnek látomásai támadtak, és felvette a Csontvári nevet. A völgyekben virágzik a medvefül-kankalin, amely a délibb tájakon becses növényritkaság. Itt annyi tenyészik belőle, hogy néhol sárgállik a gyep. Ha az út kanyarulata úgy hozza, a havasokat is meg lehet pillantani, amelyek Késmárk fölé magasodnak, de azok ide messze esnek. Igló a Hernád völgyében, sík vidéken húzódik. Iparváros, amely csak kevés gótikus és barokk emlékét őrizte meg. Hangulatos diákváros volt pedig valaha, maszkos diákmurikkal és táncos zenebonákkal. A város Mária mennybemeneteléről elnevezett gótikus templomában - amelynek faragott-festett oltárait a nevezetes Lőcsei Pál mester tanítványai készítették - épp esküvői szertartás folyik. Kiszűrődik a halk orgonamuzsika, és elkeveredik a torony körül keringő vércsék visongásával. Fényképezzük a rusztikus evangélistaszobrokat meg a szörnyeket mintázó vízköpőket, aztán, amikor a templomkapu sarkig kitárul, és kiözönlik a vendégsereg, hirtelen a menyegzői sokadalom kellős közepén találjuk magunkat. Szólongatnak, kezünket szorongatják, süteménnyel kínálnak bennünket, és zavarunkat látva meg magyar szabadkozásunkat hallva csak mosolyognak, mintha sejtenék, hogy - másfél évszázad vargabetűi után, igaz, messzire csatangolt vendégként jelképesen hazatértünk. "Ha hallom ezt a szót magyar, szűk lesz a német plundra rajtam, zúg és dörög a zivatar, trombiták harsognak harci zajban," Heine FÉLELEM Életünk állandó kísérője a félelem. Van, akinek csak gondot jelent, és az aggódásig jut el, van, aki a rémületet is megéri, végigszenvedi. Velünk születik, idegeinkben feszül. Állásgondok, anyagi problémák, békétlenség a családban. De vannak aztán megmagyarázhatatlan nagy félelmek is. Sokan a mellüket döngetik, bátraknak hiszik magukat, de én láttam már ilyeneket is fogvacogva reszketni. Fizikai erő nem tudja legyőzni, láthatatlanul beépül idegrendszerünkbe, hogy egyszer csak előugorjék, lete- perjen bennünket bénító erejével, ami megmagyarázhatatlan. Remegünk csak, mint viharban a falevél. Már a gyermekekbe beoltják a félelemérzetet: „Jaj, Pistike, nehogy a pohárhoz nyúlj, mert leejted!” „Vigyázz, mert elesel!” „Össze ne maszatold a ruhádat, mert kikapsz. Dá, dá!” És a gyerek félni kezd. Aztán jön a mese: a farkas megette Piroskát és a nagymamát. Meg hogy boszorkányok vannak, hazajáró lelkek, szellemek. Emlékszem, félelemtől dideregve hallgattam ezeket az esti meséket lefekvés előtt. Aztán éjszaka felriadtam és sírtam. Ilka ángyom azt mondta, be ne nyissak a kamrába, mert ott lesben áll a „pucor”. Hogy milyen, azt nem mondták, csak azt, hogy bekapja a gyerekeket. Ott lóg a kamrában egy szegen. Aztán később rájöttem, hogy a pu- cornak nevezett rém nem más, mint egy lenyúzott és szalmával kitömött nyúl irjáha. És arra is, miért ré- mítgettek. Mert a kamrában volt a mézesbödön is, s ha bementünk mi, gyerekek, akkor megdézsmáltuk. Amikor szüleim elmentek olykor szomszédolni, engem lefektettek. „Aludj nyugodtan, és ne félj semmitől, mindjárt hazajövünk. Hajó leszel, kapsz egy tábla csokoládét!” - mondta a mama, és megsimogatta a fejemet, majd betakargatott. „Csak ide a szomszédba megyünk István bácsihoz!” Örültem a megígért csokoládénak, de azért rettenetesen féltem. Felültem az ágyban: mintha a kapu csapódna! De mért nem ugat a kutya? Valaki jár az udvaron, lehet, hogy a szellemek. Jaj, csak be ne jöjjenek a szobába! Lehet, hogy értem jöttek! Kik lehetnek? Mert attól fél igazán az ember, amit nem ismer, aminek nincs neve, arca, és alaktalanul él bennünk. Torkot szorongató iszonyattá tud dagadni bennünk. Sorolhatnám a ‘háború sok rettenetét, amikor lapulva vártuk a borzalmak pillanatát, vagy azt a bizonyos éjszakai csengetést, amikor megérkezett a politikai rendőrség embere az el- hurcolási paranccsal. A félelmek korában élünk, amikor
