Amerikai Magyar Újság, 2007 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2007-01-01 / 1. szám
12 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2007. január Saáry Éva TÍZ DOLLÁR Tíz dollár. Mi az tíz dollár?? Lefogadom, hogy a mai fiatalok nagy része semmibe se veszi, csupán amolyan "aprópénznek" tekinti. Pedig, tíz dollárnak is megvan - meglehet- a maga jelentősége, a maga kalandos története, sőt történelme! * 1948-ig, a tragikus "fordulat évéig" nemcsak oroszok, hanem más nyugati katonai alakulatok is tartózkodtak Budapesten. Mi sem természetesebb tehát, minthogy egy amerikai őrmester, betévedve Böszörményi úti fényképészüzletünkbe, dollárral fizetett, egy friss, ropogós tízdollárossal. Aki nem élte át azt az időszakot, bizonyára nehezen tudja elképzelni, mit jelentett számunkra egy ilyen bankjegy. Nemcsak vásárlóeszköz volt, hanem szimbólum, -s akkor még úgy gondoltuk-, egy jobb jövő záloga is! (Annak idején járta a mondás, hogy a szovjet megszállást "már guggolva is ki lehet bírni", vagyis nem akartuk elhinni, hogy Nyugat végleg eladott bennünket!) Édesanyám forgatta, nézegette, simogatta, majd gondosan elzárta a páncéldobozába, egészen addig a pillanatig, míg sürgősen fotóanyagra lévén szüksége, el nem határozta, hogy kiadja. Én vittem be a városba "a" Dollárt, pénztárcámon belül is gondosan papírba csomagolva. Ma sem értem, miként történhetett, de a vegyszert a pult alól, "feketén" árusító kereskedőhöz érve, rémülten vettem észre, hogy a tárca üres. Rossz volt a zár? Szeles ifjúságomban netántán kirántottam?? Semmi reményem sem volt rá, hogy megtaláljam, hiszen a belváros legforgalmasabb részén (Váci utca, Kossuth Lajos utca...) járkáltam, de azért mégis visszairamodtam - zaklatott lélekkel, szorongó szívvel. Hogyan kerülhettem volna édesanyám szeme elé!? Szent Antal segített vagy valaki más égi hatalmasság, ki tudja? Lényeg az, hogy a Vörösmarty-tér sarkán egyszerre megpillantottam a földön a gondosan összehajtogatott fehér papírt. A járókelők rá se hederítettek, ide-odarugdalták... Nagy kő esett le a szívemről! Nem is mentem akkor már vissza a vegyszerboltba, hanem egyenesen hazaszáguldottam, amit igen jól is tettem, mert időközben befutott némi pénz, ami fölöslegessé tette "dollárunk" föláldozását. Aztán jöttek a zord idők. Egyetlen gramm arany - pláne valuta!- birtoklása hosszú, keserves börtönéveket, intemálótábort, Szibériát, halált jelentett. (Még a nyugati levelezéseket is meg kellett szakítani!) Édesanyám - hosszas mérlegelés után-, elsőáldozási Jézus-szíve-képem hátsó borítólapja alá ragasztotta a tíz dollárt. Ma sem értem, miért éppen oda?? Talán azért, hogy a "klerikális reakcióról" szóló híreszteléseket igazolva, az Égiek jóakaratára bízza a pénz őrzését?? * Teltek-múltak az évek, mint a mesében, s elérkezett 1956. október 23.-a, a "csodák napja". Nem sokkal utána azonban beköszöntött a szomorú november 4.-e is, amidőn végképp ránkzuhant a kétségbeesés... November 23-án határoztam el, hogy kezembe veszem a "vándorbotot". Édesanyám nem "hamubasült pogácsát" adott az útra, hanem kifejtette a Jézus-szíve- képbél az évek óta ott rejtőzködő tíz dollárt, és bevarrta kabátom hajtókájába. Ezzel indultam útnak. Melengető érzés volt tudni, hogy "van valami pénzem". A határmenti pokoljárás, a félelem, a fagy, továbbá az andaui "éjjeli menedékhely" leírása nem tartozik ebbe a történetbe. Lényeg, hogy a bécsi Gurkgasse 32. szám alatt lévő iskola sebtében kiürített tantermeiben, szalmán helyeztek el ideiglenesen bennünket; férfiakat, nőket vegyesen. Ruhát, élelmet bőven kaptunk, de az osztrák főváros számunkra teljesen szokatlan csillogása telve volt csábításokkal. Az ékszereket csak távoli, elérhetetlen csodákként bámultuk, de a csokoládé- és déligyümölcshal- mazok előtt csörgött a nyálunk. A háború kezdete óta nem láttunk ilyeneket. (Igaz, tartozom egy vallomással. A Rákosi-időszakban egy kivándorolni szándékozó öreg zsidó jött be igazolványképért az üzletünkbe. Mivel várni kellett és másfelé is akadt dolga, nálunk hagyta megőrzésre tömött aktatáskáját, amelyből egy doboz datolya kandikált ki. Az vesse ránk az első követ, aki helyünkben ellenállt volna a kísértésnek, és nem csent volna el belőle néhányat!) A Gurkgasse-i iskola mellékhelyiségében, nagy titokban kifejtettem kabátom hajtókájából a tíz dollárt, és kiosontam vele a városba. Megálltam az első déligyümölcs-kereskedőnél, és elköltöttem. Vettem rajta banánt, datolyát. Mindért. Négyen menekültünk együtt: Gitta barátnőm (aki segéd volt a fényképészüzletünkben), vőlegénye és annak öccse. Hinni sem akartak a szemüknek, midőn diadalmasan kicsomagoltam szalmazsákunk szélére kuporodva a ritka csemegét. * Tíz dollár! Mi az tíz dollár!? Néha jelentéktelen zöld papírpénz, néha azonban a tragikomikussá torzult történelemjelképe.
