Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2006-07-01 / 7-8. szám
2006. júl.- aug. AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 7 HARMATH ISTVÁN EMLÉKEIM AZ 1956-OS FORRADALOMBÓL II. rész Október 25-én apám már korán reggel felkelt és rádiót hallgatott. Hat után engem is felébresztett és elmondta, hogy a városban rend és nyugalom van. Már hallottam is a Kossuth adót: A Rádió a valóságnak megfelelően fogja hallgatóit tájékoztatni, mint ahogy eddig is tette. Na jó, hát ez nem volt igazán megnyugtató, hiszen mint pár nappal később mondták: Hazudtunk nappal és hazudtunk éjjel. Hazudtunk minden hullámhosszon! Én maradtam volna otthon, de apám figyelmeztetett: „hallottad mit mondott a Rádió”, ahol épp a minisztertanács közleményét olvasták: A Magyar Népköztársaság minisztertanácsának parancsára a hadsereg, az állam- védelmi erők, a fegyveres munkásőrségek és a szovjet csapatok segítségével október 25.-éré virradó éjszaka az ellenforradalmi puccskísérletet felszámolták! Az ellenforradalmi erők szét vannak verve! Csak itt-ott működnek még kisebb fegyveres csoportok és helyeként elszigetelt orvlövők. A kormány felhívással fordul a lakossághoz, induljon meg a közlekedés, villamos, autóbusz, trolibusz mindenütt, ahol ez lehetséges! A munkások kezdjék el a munkát! Termeljenek az üzemek, dolgozzanak a hivatalok és intézmények. Ellenben az ösz- szes iskolák, általános, közép és főiskolák a további intézkedésig zárva maradnak! Az üzleteket a rendes időben ki kell nyitni. Hát ebből a közleményből nyilvánvaló lett, hogy a rend helyre állt és dolgozni kell mennünk. Anyám még próbálta apámat meggyőzi, hogy hallgassuk meg a Szabad Európa Rádiót. Apám azonban hajthatatlan volt, indulni kellett, megyünk dolgozni. A hegyről gyalog mentük le a Pasaréti térre az 5-ös busz végállomásához, ahol már hatalmas tömeg várt a buszra. Szerencsénk volt jó helyre álltuk, pont ott, ahol az ajtó nyílott és felkerültünk az első Pest felé induló járatra. Ahogy emlékszem, a zsúfolt busz a Moszkva téren - a Kalefon - állt meg először, miután voltak, akik ott le akartak szállni. A következő megálló a Lánchíd pesti hídfőjénél, a Roosevelt téren volt, ez lett egyben a végállomás, mert a sofőr kijelentette, hogy nem megy tovább. Ott már mindenfelől puskaropogás hallatszott. A buszról a Belügyminisztérium mellett szálltuk le, ahol ávós altisztek ordítozták, - Tüzet szüntess! - az épület ablakából lövöldöző legénységnek. A falhoz húzódva vártuk a fejleményeket. Ahol álltunk puskagolyó nyomok voltak a falban, az izgatott trafikos hölgy mondta: az ávósok itt falhoz állítva végeztek ki fegyvertelen fiatalokat. Messze voltunk a munkahelyünktől, mindketten a IX. kerületben dolgoztunk az Üllői út környékén. Már nem emlékszem miként jutottunk el a Kálvin térre, ahonnan azután az Üllői útra kanyarodtunk. Alig pár lépés után, fegyveres srácok ugrottak elénk egy kapualjból és igazoltatásra szólítottak fel minket. Békeidőben melegebb éghajlatra küldtük volna őket, de így fegyverrel a kézben nem volt más választás, mint elővenni és megmutatni a személyazonossági igazolványokat. Merre, hová mentek? - kérdezte az egyik. Mi pedig mondtuk, hogy az Üllői útra a Kőrúton túlra. Apám az Örökimádó templom környékén dolgozott én még messzebbre a Kórbonctani Intézet mögött a Tűzoltó utcában. Na, oda ti nem fogtok eljutni - mondta az egyik fiú, miközben a másik vállhoz kapta a fegyverét és az Üllői út másik oldalán futó embert vette célba. - Ne lőj, b... meg, az velünk van - szólt az egyik srác, mire a másik leeresztette a puskát. Az igazoltatás véget ért és minket továbbengedtek. Apám rám nézett, majd halkan így szólt: Gyere fiam. Menjünk, haza! majd hozzátette: Látod ez a forradalom! Igen, ő már látott forradalmat, amikor olyan idős volt, mint én és azután háborút is. Persze én szívesebben maradtam volna bent a városban, de beláttam itt nincs helye a vitának, Hiszen pár perccel ezelőtt a szemünk előtt, majdhogynem lelőttek egy embert, aki talán tejet akart venni gyermekének, vagy kenyeret a családnak. Tehát visszafordultunk és hazamentünk. Arra, hogy miként jutottuk haza már nem emlékszem. Azt is csak később tudtuk meg, hogy amíg a mi igazoltatási hercehurcánk folyt, addig a Parlament előtti Kossuth téren játszódott le a forradalom legnagyobb vérengzése, amelynek gyilkos szereplői a mai napig nincsenek pontosan kiderítve. (Kő András és Nagy J. Lambert Kossuth tér 1956 című könyve 75-re teszi a meggyilkoltak számát és 284-re a sebesültekét.) Csak a véletlen és talán a távolság mentett meg apámmal minket, hogy kíváncsiságból nem kerültük közéjük. Ezután napokig nem mentünk a városba, apám a kerttel törődött, jómagam a Pasaréti téren összegyűlt barátokkal tárgyaltuk a forradalom eseményeit, híreit. Ad hoc csoport alakult, néhányan fegyvert is szereztek, és a fiúk nemzetiszínű karszalaggal őrködtek a téren. Errefelé csak egyszer volt lövöldözés, a közeli Petőfi Műszaki Akadémia egységei csapdát állítottak a Budakeszi felől érkező teherautóknak és buszoknak, amelyen bányászok jöttek Tatabányáról. A bányászok között volt, egykori chicagói barátunk Bocskay József, aki ma Budapesten az Igazolt Szabadságharcos Világ- szövetség elnöke. A Petőfísta tisztek orvtámadásának nem csak számos sebesültje, hanem több halottja is
